2011 utolsó perceit töltjük, s miközben kislányaim angyalian alszanak mellettem az ágyban, végiggondoltam, mi is történt velünk a hamarosan elmúló évben.
Esküvő majd várandósság, ráadásul ikerbabákkal, sok izgalommal és várakozással. Közel hat hét kórházi tartózkodás, sok-sok injekció és infúzió, nehéz nappalok és éjszakák, s végül egy komoly operáció.
2011. november 3. életünk legszebb napja: megszületett Csenge és Kincső, szülők lettünk.
Gyönyörű gyerekek, s ezt tényleg nem azért mondom, mert a mieink. Nem mertem ilyen szép babákról még álmodni sem. Talán ezért köszönöm meg még most is, két hónappal születésük után a Jóistennek ezt a fantasztikus ajándékot nap mint nap. Most is, amikor dolgomat elvégezve siettem melléjük - ha nem vagyok velük, mert ők alszanak, engem pedig elszólít a házimunka, borzasztóan hiányoznak, szinte fáj, annyira - s betoppantam a szobába, csak álltam és néztem kis testüket, amint mindketten fejük fölé emelve kezeiket, alszanak. Többen mondták már, hogy olyanok, mint az angyalok a templomi freskókon...
Szuszogásuk az a hang, amely nélkül már nem tudok aludni.
Nagyon jó babák. Ketten kitesznek néha egy rosszat, de ez csak olyankor fordul elő, amikor a napi ritmusuk valami miatt elcsúszik és nem együtt esznek. Ilyenkor non-stop pörgés van, egyik kel, másik fekszik, édesanyjuk pedig frászt kap és a végkimerüléssel küzd. De szerencsére ilyen ritkán fordul elő, a fürdetéssel általában sikerül egybe hangolni őket a napközbeni virgonckodás után.
Igazából csak okkal sírnak, s nem tapasztalom azt sem, hogy nagyon el lennének kényeztetve. Szépen fejlődnek, Kincső már 5 kiló, Csenge pedig 4,2. Imádnak enni, a közös cicizés a kedvencük, ilyenkor hangosan kommunikálnak egymással: édesen nyüszögnek, már-már énekléshez hasonlóan harsonáznak.
Az egész család megőrül értük, anyukám és apukám minden idejüket velünk töltik. Nagyon sokat segítenek nekünk, ahogy a lányok is sokat segítenek nekik azzal, hogy bearanyozzák napjaikat. A férjem szuper apuka, szerelmes a lányaiba. Én már csak harmadik vagyok nála a sorban, Csenge és Kincső letaszított a trónról. :-) Tudtam én ezt abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy két kislányt hordok a szívem alatt.
Apa fürdet minden este, már egyedül is helytáll, én előkészítek és a pancsi után öltöztetek.
Az éjszakákat igyeszem egyedül megoldani, hisz apának másnap dolgoznia kell, de ha nagy a ramazuli, jön és készségesen segít. Azt valljuk, hogy ahhoz, hogy a lányok bízzanak bennünk, nem szabad sírni hagynunk őket. Olvastam egy szimpatikus gyermeknevelési cikket, amely pontosan azt támasztotta alá: az a baba, akit nem hagynak sírni, később kevesebbet sír. Remélem, nem látom rosszul, de szerintem nálunk ez működik.
A gyermekvállalás megerősítette kapcsolatunkat, férjemmel jobban szeretjük egymást, mint valaha, sőt, nálunk nagyon nagy lángon égő szerelemről lehet beszélni. Örülök, hogy a lányok ilyen családban nőnek fel. Épp ma mondta nővérem, hogy annyira jó, hogy "boldog gyerekek lesznek". Mert ez a törődésen, a nekik adott szereteten múlik, ebben biztos vagyok. S én igyekszem is megadni nekik mindazt, amire szükségük van: énekelünk, táncolunk, beszélgetünk, nevetünk. Amióta megszülettek, nem volt szomorú napunk, nincs semmi, ami elvehetni a jókedvünket. Velük valóban minden más, de minden sokkal jobb, mint korábban.
Optimista vagyok, mint mindig.
Hiszem, hogy ez visz előre, s hogy ezzel a hozzáállással lehet sikereket elérni. Új életem értelme és célja, hogy szűkebb és bővebb családom boldogabb legyen, mint valaha. Úgy érzem, óriási protekcióm van az Égben, mert ezt a sok csodát másképp nem tudom felfogni és feldolgozni, csak úgy, ha az Úr ajándékának tudom be. Édesanyának lenni egyszerre a legnehezebb és a legszebb feladat, amit kaphattam Tőle.
2011. december 31., szombat
2011. november 13., vasárnap
Köszönjük az életet!
Nem tudok nem sírni, amikor ezeket a sorokat írom. Annyira boldog vagyok, hogy meghasad a szívem és mindezt papírra vetni igencsak lelket sanyargató feladat.
Az utolsó bejegyzés akkor született, amikor a lányok 34. hetesek voltak a pocakomban. Aztán eljött a 35, majd a 36. hét is. Ekkor már annyira megterhelő volt számomra az óriási súly cipelése és az ödémásodás is eluralkodott a testemen, hogy nem voltam képes a laptopomon néhány percnyi szörfözésen túl más tevékenységet folytatni, így blogot írni sem.
Őrületes kínok gyötörtek, nem volt pillanat, hogy ne fájt volna valamim: a csontjaim, az izomzatom, a bőröm....Vártam a végét, még türelmesen, de ez a türelem bizony egyre fogyott az állapotom súlyosbodásával párhuzamosan. Az orvosommal nem sürgettük a császármetszést, ő is kérte, tartsak még ki, hiszen Csenge és Kincső számára minden további, anyaméhben tölött nap aranyat ért.
Viszont eljött egy pont, ahol nem húzhattuk tovább: a terhességi toxémia úgy eluralkodott a szervezetemen Mindenszentek tájára, hogy már az én egészségem volt a tét. A laboreredmények gyors közbeavatkozást tettek indokolttá, ezért másodikán kitűztük az időponot másnap reggelre.
Hetek óta nem aludtam olyan jól, mint az utolsó éjjelen, amit a lányok még a pocakomban töltöttek. Hajnalban nagy mosollyal az arcomon mentem át az osztályról a szülőszobára, ahol kedves arcok üdvözöltek: "Eljött a nagy nap, Kati?! - mondták többen az ott dolgozók közül.
Ekkor már a párom is velem volt, együtt vettük a műtétet megelőző akadályokat. Jó hangulatban telt el az idő, mígnem megérkezett az orvoscsoport is: csupa ügyes és megbízható ember vett körbe, nem féltem. Egyedül a lányokért aggódtam.
A műtét simán ment, kedves rokonom asszisztált az aneszteziológusnak, így ő mindvégig a fejem mellett ülve válaszolt a kérdéseimre, tájékoztatott, mikor, mi történik.
Aztán pont mikor kérdeztem, hogy jön-e már Csenge - tudtuk, hogy alsó babaként ő érkezik elsőként -, felsírt a kicsike. Doktor úr megkérdezte tőlem a nevét és már vitték is őt a szakavatott gyermekorvosokhoz. Négy percre rá megérkezett Kincső is, legalább olyan hanggal, mint korábban nővére. Amíg az orvosok befejezték az operációt, a lányokat alaposan megvizsgálták: koraszülöttek lévén kicsit több dolguk volt az átlagosnál, ezért a párom nem vehette mellkasára őket, viszont ő volt az első, aki a karjába fogta a kis szépségeket.
Amint tudott, jelzett a kint várakozó szűk családnak is: "Megvannak! Annyira szépek!"- ennyi tellett tőle a nagy izgalomban.
Aztán ahogy engem kitoltak, hozta nekem a lányokat megmutatni. Legközelebb már a szobában találkoztam csak velük: eznagy öröm volt, mert azt jelentette, hogy végülis minden rendben van, nem kell őket a koraszülött osztályra vinni. Testvérem épp skype-kapcsolatban volt velünk New Yorkból, amikor behozták őket. Egész éjjel virrasztott, hogy jelen lehessen a nagy pillanatnál.
Óriási, felfoghatatlan, életreszóló öröm és két-három napnyi kín várt rám ezek után.
Azért nem kismiska a császármetszés, főleg úgy, hogy nem is egy, hanem két babáról kellett gondoskodnom a betegágyban. De napról-napra, rohamosan gyógyultam és a párom is segített, amiben csak tudott. Elvarázsolt, amikor látam, milyen ügyesen bánik a kisbabáinkkal, úgy fogta meg őket, úgy látta el őket, mint aki tanulta valahol. Pedig nem. A szíve legmélyéről jövő szeretet irányíthatta mozdulatait.
Egy héttel a születésük után hagytuk el a Szent Lázár Megyei Kórházat. Ma tizenegy naposak a lányok, szépen kezdünk összeszokni, bár minden nap okozunk egymásnak meglepetéseket. De ez - gondolom - most már mindig így lesz. Látszólag jól érzik magukat kis birodalmukban. Egy kiságyban alszanak, mert egyelőre azt vettük észre, ha külön tesszük őket, nyugtalanok.
Én mára nem is emlékszem azokra a kínokra, amelyek a terhesség végén gyötörtek. Pedig akkor azt hittem, ezt sosem felejtem el. S lám, néhány nap is elég volt hozzá az angyalkákkal, máris olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Szárnyalunk a boldogságtól, élvezzük a gyermekeinkkel töltött perceket.
Imádom a grimaszaikat, az illatukat, azokat az édes babahangokat, amelyeket álmukban vagy evés közben produkálnak. Imádom látni, amikor megfogják egymás kezét és úgy alszanak...Imádom, hogy azt látom, ők is boldogok.
Istenem, köszönjük az életet!
Az utolsó bejegyzés akkor született, amikor a lányok 34. hetesek voltak a pocakomban. Aztán eljött a 35, majd a 36. hét is. Ekkor már annyira megterhelő volt számomra az óriási súly cipelése és az ödémásodás is eluralkodott a testemen, hogy nem voltam képes a laptopomon néhány percnyi szörfözésen túl más tevékenységet folytatni, így blogot írni sem.
Őrületes kínok gyötörtek, nem volt pillanat, hogy ne fájt volna valamim: a csontjaim, az izomzatom, a bőröm....Vártam a végét, még türelmesen, de ez a türelem bizony egyre fogyott az állapotom súlyosbodásával párhuzamosan. Az orvosommal nem sürgettük a császármetszést, ő is kérte, tartsak még ki, hiszen Csenge és Kincső számára minden további, anyaméhben tölött nap aranyat ért.
Viszont eljött egy pont, ahol nem húzhattuk tovább: a terhességi toxémia úgy eluralkodott a szervezetemen Mindenszentek tájára, hogy már az én egészségem volt a tét. A laboreredmények gyors közbeavatkozást tettek indokolttá, ezért másodikán kitűztük az időponot másnap reggelre.
Hetek óta nem aludtam olyan jól, mint az utolsó éjjelen, amit a lányok még a pocakomban töltöttek. Hajnalban nagy mosollyal az arcomon mentem át az osztályról a szülőszobára, ahol kedves arcok üdvözöltek: "Eljött a nagy nap, Kati?! - mondták többen az ott dolgozók közül.
Ekkor már a párom is velem volt, együtt vettük a műtétet megelőző akadályokat. Jó hangulatban telt el az idő, mígnem megérkezett az orvoscsoport is: csupa ügyes és megbízható ember vett körbe, nem féltem. Egyedül a lányokért aggódtam.
A műtét simán ment, kedves rokonom asszisztált az aneszteziológusnak, így ő mindvégig a fejem mellett ülve válaszolt a kérdéseimre, tájékoztatott, mikor, mi történik.
Aztán pont mikor kérdeztem, hogy jön-e már Csenge - tudtuk, hogy alsó babaként ő érkezik elsőként -, felsírt a kicsike. Doktor úr megkérdezte tőlem a nevét és már vitték is őt a szakavatott gyermekorvosokhoz. Négy percre rá megérkezett Kincső is, legalább olyan hanggal, mint korábban nővére. Amíg az orvosok befejezték az operációt, a lányokat alaposan megvizsgálták: koraszülöttek lévén kicsit több dolguk volt az átlagosnál, ezért a párom nem vehette mellkasára őket, viszont ő volt az első, aki a karjába fogta a kis szépségeket.
Amint tudott, jelzett a kint várakozó szűk családnak is: "Megvannak! Annyira szépek!"- ennyi tellett tőle a nagy izgalomban.
Aztán ahogy engem kitoltak, hozta nekem a lányokat megmutatni. Legközelebb már a szobában találkoztam csak velük: eznagy öröm volt, mert azt jelentette, hogy végülis minden rendben van, nem kell őket a koraszülött osztályra vinni. Testvérem épp skype-kapcsolatban volt velünk New Yorkból, amikor behozták őket. Egész éjjel virrasztott, hogy jelen lehessen a nagy pillanatnál.
Óriási, felfoghatatlan, életreszóló öröm és két-három napnyi kín várt rám ezek után.
Azért nem kismiska a császármetszés, főleg úgy, hogy nem is egy, hanem két babáról kellett gondoskodnom a betegágyban. De napról-napra, rohamosan gyógyultam és a párom is segített, amiben csak tudott. Elvarázsolt, amikor látam, milyen ügyesen bánik a kisbabáinkkal, úgy fogta meg őket, úgy látta el őket, mint aki tanulta valahol. Pedig nem. A szíve legmélyéről jövő szeretet irányíthatta mozdulatait.
Egy héttel a születésük után hagytuk el a Szent Lázár Megyei Kórházat. Ma tizenegy naposak a lányok, szépen kezdünk összeszokni, bár minden nap okozunk egymásnak meglepetéseket. De ez - gondolom - most már mindig így lesz. Látszólag jól érzik magukat kis birodalmukban. Egy kiságyban alszanak, mert egyelőre azt vettük észre, ha külön tesszük őket, nyugtalanok.
Én mára nem is emlékszem azokra a kínokra, amelyek a terhesség végén gyötörtek. Pedig akkor azt hittem, ezt sosem felejtem el. S lám, néhány nap is elég volt hozzá az angyalkákkal, máris olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Szárnyalunk a boldogságtól, élvezzük a gyermekeinkkel töltött perceket.
Imádom a grimaszaikat, az illatukat, azokat az édes babahangokat, amelyeket álmukban vagy evés közben produkálnak. Imádom látni, amikor megfogják egymás kezét és úgy alszanak...Imádom, hogy azt látom, ők is boldogok.
Istenem, köszönjük az életet!
2011. október 19., szerda
Szeretlek, szerda!
Szerda, szerda, szerda...úgy szeretlek!
Ez a nap a legszebb a héten nekem, mert ilyenkor vannak a fordulóink: ma már 34 hetesek a lányok. A jövőhét szerda pedig még kedvesebb lesz, mert akkor elérjük az áhított 35. hetet. Akkorra az orvosok szerint már a tüdejük is elég érett lesz, a súlyukkal pedig már most sincs gond.
A két nappal ezelőtti ultrahangos becslés szerint ugyanis Csenge 2100, Kincső pedig 2380 grammot nyom. Ez még az egyes babáknál is nagyon jónak számít ebben a korban.
A kórházi lét sokkal jobb, mint gondoltam. Lévén, nekem még egy tömött fogam sincs, távol áll tőlem a gyógyszerszedés és beteg sem vagyok, csak hébe-hóba, attól féltem, az orvosok és ápolók réme leszek itt tartózkodásom idején. De nagyon korrekt, gondos személyzet dolgozik a szülészeten, sokakat megkedveltem már, élvezik a bizalmamat, én pedig az ő jótékony szándékukat.
A szobánk ablalka a Pécskő hegyre néz, minden reggel a napfelkeltével ébredek. A napom általában ilyen-olyan vizsgálatokkal telik. A leggyakoribb az NST, amelyen a babák mozgását és a méhem reakcióit vizsgálják. Egyszer produkáltunk hatpercenkénti összehúzódásokat, meg is kaptam a magam kis infúzióadagját, hogy ellazuljon az izomzat. Azóta még több folyadékot iszom, így nincs már gond. Ugyanakkor úgy döntöttek az orvosok, hogy legyünk túl a tüdőérlelő injekciókon is. Ez nekem, kórházkerülő embernek bizony nehéz kihívás volt: öt óránként egy csípős szuri a tomporomba, mindez ötször egymás után. Éjfélkor és hajnal ötkor kaptam az utolsó kettőt, mondhatom, semmit nem aludtam aznap éjjel. Készültem a megpróbáltatásokra....edzettem magam: nem fog fájni, nem fog fájni. De fájt.
Viszont nagyon örültem, hogy ezen is túllettünk, mert ez az injekciókúra hozzájárul a babák tüdejének gyorsabb éréséhez, így ha akár már most megindulnának sem lenne gond. Az orvostudomány szerint. És szerintem is minden rendben van, ezt szugerálom idestova nyolc hónapja.
Szugeráltam azt is, hogy amennyiben lehet, a gyomrom legyen az a szervem, amit a legkevésbé paszíroznak össze a lányok. Kértem őket, hogy amíg van egy kis helyük, inkább máshová húzódjanak. Éreztem én, hogy a gyomorégésem egyáltalán nem olyan vészes, mint gondoltam, hogy lesz ekkorra, de a hétfői ultrahang meg is mutatta a lányok fekvését. Haránt-ferde pózban vannak mindketten, fejük a jobb oldalamon, így a gyomrom szinte szabadon van. Na nem mindig, de javarészt elkerülik. Imádom őket már most, nem is tudom elmondani, milyen fantasztikus gyerekeim vannak!
Megbeszéltük azt is, hogy annak ellenére, hogy a 35. héttől már biztonsággal megszülethetnek, mi azért várunk a 36-ig. Mert nem kockáztatjkuk azt, hogy esetleg mégsem lesz meg a súlyuk és elviszik őket a koraszülött osztályra mellőlem. Nekünk együtt kell most már maradnunk, összeszoknunk az első napokban, megtanulnunk együtt élni. Azok a babák ugyanis, akik oda kerülnek, nehezebben illeszkednek be a világba és az anyukájuknak is nehezebb a hozzájuk való alkalmazkodás, a közös élet kitapasztalása. Láttam ezt itt a kórházban, sok kismama kerül ilyen szituációba, s nekik bizony hetekig is eltarthat az az összeszokás, ami ideális esetben egy-két nap alatt megtörténik.
A párom és a családjaink is nagyon várják már az ikrek érkezését. Nővérkém mindennapjainak része a lányoknak való shoppingolás, így a new yorki divat már újszülött korukban berobban az életükbe. Kedvesem tűkön ülve várja a nagy napot. Amióta megtudtuk, hogy a császármetszés után ő kapja mellkasára a lányokat, még teljesebb lázban ég. Minden nap borotválkozik - ami az ő esetében óriási dolog - , nehogy megszúrja a kis hercegnőit, amikor puszilgatja majd őket. Apukám egyenesen azt mondta, hogy ő nem is tudja, hogy fogja túlélni azt a percet, amikor meglátja Csengét és Kincsőt. Anyukám pedig eltökélten készül az imádatukra és az én megsegítésemre.
S hogy én miként élem meg az utolsó napokat?
Vidám, de meghitt hangulatban. Alig várom, hogy már ne a pocaknövesztés, hanem a kézzel fogható gondoskodás legyen a feladatom. Ha felidézem magamban az ultrahang felvételeken látott angyali arcokat, máris könnybelábad a szemem, és arra gondolok: ha meglátom és kézbe foghatom végre őket, létrejön új családunk, napokig, hetekig csak sírni fogok a boldogságtól.
Szeretlek szerda! Szeretlek élet, szeretlek kiscsaládom!
Ez a nap a legszebb a héten nekem, mert ilyenkor vannak a fordulóink: ma már 34 hetesek a lányok. A jövőhét szerda pedig még kedvesebb lesz, mert akkor elérjük az áhított 35. hetet. Akkorra az orvosok szerint már a tüdejük is elég érett lesz, a súlyukkal pedig már most sincs gond.
A két nappal ezelőtti ultrahangos becslés szerint ugyanis Csenge 2100, Kincső pedig 2380 grammot nyom. Ez még az egyes babáknál is nagyon jónak számít ebben a korban.
A kórházi lét sokkal jobb, mint gondoltam. Lévén, nekem még egy tömött fogam sincs, távol áll tőlem a gyógyszerszedés és beteg sem vagyok, csak hébe-hóba, attól féltem, az orvosok és ápolók réme leszek itt tartózkodásom idején. De nagyon korrekt, gondos személyzet dolgozik a szülészeten, sokakat megkedveltem már, élvezik a bizalmamat, én pedig az ő jótékony szándékukat.
A szobánk ablalka a Pécskő hegyre néz, minden reggel a napfelkeltével ébredek. A napom általában ilyen-olyan vizsgálatokkal telik. A leggyakoribb az NST, amelyen a babák mozgását és a méhem reakcióit vizsgálják. Egyszer produkáltunk hatpercenkénti összehúzódásokat, meg is kaptam a magam kis infúzióadagját, hogy ellazuljon az izomzat. Azóta még több folyadékot iszom, így nincs már gond. Ugyanakkor úgy döntöttek az orvosok, hogy legyünk túl a tüdőérlelő injekciókon is. Ez nekem, kórházkerülő embernek bizony nehéz kihívás volt: öt óránként egy csípős szuri a tomporomba, mindez ötször egymás után. Éjfélkor és hajnal ötkor kaptam az utolsó kettőt, mondhatom, semmit nem aludtam aznap éjjel. Készültem a megpróbáltatásokra....edzettem magam: nem fog fájni, nem fog fájni. De fájt.
Viszont nagyon örültem, hogy ezen is túllettünk, mert ez az injekciókúra hozzájárul a babák tüdejének gyorsabb éréséhez, így ha akár már most megindulnának sem lenne gond. Az orvostudomány szerint. És szerintem is minden rendben van, ezt szugerálom idestova nyolc hónapja.
Szugeráltam azt is, hogy amennyiben lehet, a gyomrom legyen az a szervem, amit a legkevésbé paszíroznak össze a lányok. Kértem őket, hogy amíg van egy kis helyük, inkább máshová húzódjanak. Éreztem én, hogy a gyomorégésem egyáltalán nem olyan vészes, mint gondoltam, hogy lesz ekkorra, de a hétfői ultrahang meg is mutatta a lányok fekvését. Haránt-ferde pózban vannak mindketten, fejük a jobb oldalamon, így a gyomrom szinte szabadon van. Na nem mindig, de javarészt elkerülik. Imádom őket már most, nem is tudom elmondani, milyen fantasztikus gyerekeim vannak!
Megbeszéltük azt is, hogy annak ellenére, hogy a 35. héttől már biztonsággal megszülethetnek, mi azért várunk a 36-ig. Mert nem kockáztatjkuk azt, hogy esetleg mégsem lesz meg a súlyuk és elviszik őket a koraszülött osztályra mellőlem. Nekünk együtt kell most már maradnunk, összeszoknunk az első napokban, megtanulnunk együtt élni. Azok a babák ugyanis, akik oda kerülnek, nehezebben illeszkednek be a világba és az anyukájuknak is nehezebb a hozzájuk való alkalmazkodás, a közös élet kitapasztalása. Láttam ezt itt a kórházban, sok kismama kerül ilyen szituációba, s nekik bizony hetekig is eltarthat az az összeszokás, ami ideális esetben egy-két nap alatt megtörténik.
A párom és a családjaink is nagyon várják már az ikrek érkezését. Nővérkém mindennapjainak része a lányoknak való shoppingolás, így a new yorki divat már újszülött korukban berobban az életükbe. Kedvesem tűkön ülve várja a nagy napot. Amióta megtudtuk, hogy a császármetszés után ő kapja mellkasára a lányokat, még teljesebb lázban ég. Minden nap borotválkozik - ami az ő esetében óriási dolog - , nehogy megszúrja a kis hercegnőit, amikor puszilgatja majd őket. Apukám egyenesen azt mondta, hogy ő nem is tudja, hogy fogja túlélni azt a percet, amikor meglátja Csengét és Kincsőt. Anyukám pedig eltökélten készül az imádatukra és az én megsegítésemre.
S hogy én miként élem meg az utolsó napokat?
Vidám, de meghitt hangulatban. Alig várom, hogy már ne a pocaknövesztés, hanem a kézzel fogható gondoskodás legyen a feladatom. Ha felidézem magamban az ultrahang felvételeken látott angyali arcokat, máris könnybelábad a szemem, és arra gondolok: ha meglátom és kézbe foghatom végre őket, létrejön új családunk, napokig, hetekig csak sírni fogok a boldogságtól.
Szeretlek szerda! Szeretlek élet, szeretlek kiscsaládom!
2011. október 3., hétfő
Home sweet home
Home sweet home!
Újra itthon vagyunk, sőt, igazából már pénteken érkeztünk...De néhány napba beletelt, hogy kipihenjem a kórházi álmatlan éjszakákat.
Ma igazán jól vagyok, sokat aludtam a hétvégén. Jól telnek az éjszakáim: csökkent a gyomorégés és a csontjaim sem fájnak olyan elviselhetetlenül.
Napközben pedig szigorúan pihenőre kényszerítem magam: semmi talpalás, mert minden felelőtlen terheléssel közelebb kerülhetünk a még nem áhított szüléshez.
A lányok szerintem nagyon jól érzik megukat odabent, a hasam óriási méretű, bízom benne, hogy kényelmesen elférnek még. Szerdán lesz a következő ultrahangunk, ott majd kiderül, hogy mennyit nőttek az elmúlt két hétben. Talán már az 1700-1800 grammot is túllépik fejenkén?
Érdekes az élet. Korábban én nem voltam úgy oda a gyerekekért. Csíptem a jófej lurkókat, de nem az a nő voltam, aki ha meglátott egy babát, máris visongva vetette rá magát és ki nem adta a kezéből. Inkább úgy mondanám, hogy távolról szerettem és csodáltam őket...Bezzeg a nővérem! Ő már az általános iskolában is csecsemőgondozás szakkörre járt, versenyeket nyert a témában. Mindenki azt hitte, hogy ő majd hamarabb családot alapít, mint én, és esetleg én török a világra karrierista terveimmel. S lám, épp fordtva alakult. Ő New Yorkban építi az életét, én itthon maradtam, s hamarosan édesanya leszek. Sőt, egyből két tündérkét kapok a sorstól.
Írtam már arról, hogy semmit sem csinálnék másképp. Ezt most is így gondolom. Szerepe van ebben a páromnak, aki mellett teljes boldogságra leltem. S szerepe van ebben a szűken vett családnak is, akik mind boldogabbak lettek attól, hogy várjuk az ikreket. Ez engem még boldogabbá tesz.
Otthon, édes otthon! Megköszönök minden percet a Jóistennek, amit itthon tölthetek várandósságom végén. Sok kismama ugyanis hosszú hetekig várakozik a kórházban teljes orvosi felügyelet alatt arra, hogy életet adjon gyermekének. Ehhez képest az, hogy hamarosan betöltjük a 32. hetet, egész biztató, s mindösze egy hetet kellett kórházban töltenünk, azt is csak megfigyelés céljából. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nagyon hosszúak ott a nappalok és az éjszakák. Remélem, most még itthon maradhatunk néhány hétig...meglátjuk, hogy alakul. Bárhogy lesz, elfogadom, hisz értük történik. Mert ez a legeslegfontosabb: az ő biztonságuk.
Újra itthon vagyunk, sőt, igazából már pénteken érkeztünk...De néhány napba beletelt, hogy kipihenjem a kórházi álmatlan éjszakákat.
Ma igazán jól vagyok, sokat aludtam a hétvégén. Jól telnek az éjszakáim: csökkent a gyomorégés és a csontjaim sem fájnak olyan elviselhetetlenül.
Napközben pedig szigorúan pihenőre kényszerítem magam: semmi talpalás, mert minden felelőtlen terheléssel közelebb kerülhetünk a még nem áhított szüléshez.
A lányok szerintem nagyon jól érzik megukat odabent, a hasam óriási méretű, bízom benne, hogy kényelmesen elférnek még. Szerdán lesz a következő ultrahangunk, ott majd kiderül, hogy mennyit nőttek az elmúlt két hétben. Talán már az 1700-1800 grammot is túllépik fejenkén?
Érdekes az élet. Korábban én nem voltam úgy oda a gyerekekért. Csíptem a jófej lurkókat, de nem az a nő voltam, aki ha meglátott egy babát, máris visongva vetette rá magát és ki nem adta a kezéből. Inkább úgy mondanám, hogy távolról szerettem és csodáltam őket...Bezzeg a nővérem! Ő már az általános iskolában is csecsemőgondozás szakkörre járt, versenyeket nyert a témában. Mindenki azt hitte, hogy ő majd hamarabb családot alapít, mint én, és esetleg én török a világra karrierista terveimmel. S lám, épp fordtva alakult. Ő New Yorkban építi az életét, én itthon maradtam, s hamarosan édesanya leszek. Sőt, egyből két tündérkét kapok a sorstól.
Írtam már arról, hogy semmit sem csinálnék másképp. Ezt most is így gondolom. Szerepe van ebben a páromnak, aki mellett teljes boldogságra leltem. S szerepe van ebben a szűken vett családnak is, akik mind boldogabbak lettek attól, hogy várjuk az ikreket. Ez engem még boldogabbá tesz.
Otthon, édes otthon! Megköszönök minden percet a Jóistennek, amit itthon tölthetek várandósságom végén. Sok kismama ugyanis hosszú hetekig várakozik a kórházban teljes orvosi felügyelet alatt arra, hogy életet adjon gyermekének. Ehhez képest az, hogy hamarosan betöltjük a 32. hetet, egész biztató, s mindösze egy hetet kellett kórházban töltenünk, azt is csak megfigyelés céljából. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nagyon hosszúak ott a nappalok és az éjszakák. Remélem, most még itthon maradhatunk néhány hétig...meglátjuk, hogy alakul. Bárhogy lesz, elfogadom, hisz értük történik. Mert ez a legeslegfontosabb: az ő biztonságuk.
2011. szeptember 29., csütörtök
Még 5 hét a célig
Olykor elég egy ötletes kifejezés, s máris megindul az ihletem. Sorra jönnek a témák, amelyekről csak úgy önteném a gondolatokat. De olyan is van, hogy számos mondanivalóm lenne, mégis azt érzem, egyiket sem tudom úgy megosztani másokkal, hogy értsenek engem. A félreértéseket pedig nem szeretem. Mostanában ez utóbbi uralkodott el rajtam. Ráadásul túl sok rossz dolog történt a környezetemben, amelybe nem kívántam mélyebben belemerülni. Mert ha írok valamiről, akkor azt a lelkem mélyéből teszem. De két tündérrel a pocakomban elég átélni és kezelni a problémákat, nem még a lelkem bugyraiban válykálva írni is róluk.
Most is inkább négyünk szépséges világáról írok. Arról a világról, amely bearanyoz számomra mindent, még a mostani, kórházi napokat is.
Megfigyelésre érkeztem a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórházba, a hét különböző vizsgálatokkal telt. 31 hetesek voltunk tegnap. Most már kipróbáltuk az NST-t, amely a picik szívhangját, mozgását és a méh reakcióit méri. Ilyenkor fontos, hogy mocorogjon a kisbaba, hogy a gép tudjon adatot mérni. Nálunk ezzel persze nem volt gond! Mindhárom alkalommal olyan szinkronúszást rendeztek, hogy a szülésznők nem győztek mosolyogni a gép által közvetített hullámveréshez hasonló hangokon. Bravó lányok! - biztattam őket minduntalan, olyan ügyesek, sosem hagynak cserben. Megbeszéltük, hogy mozogni kell, s ők mozognak is.
A múlt heti 3-as rutinon kiderült, hogy tökéletes fejlettségi szinten tartunk: mindkét bébi másfél kiló körüli súlyt nyom. Mostanra szerintem ez csak fokozódott, a pocakom ugyanis rohamosan nő, s a mozgásuk egyre többször okoz kellemetlen apró fájdalmat. Lehet, hogy a végére egy-egy bordám is bánja majd a terhességet? Állítólag megeshet...de sebaj, mosolygunk ezen is - közben bizakodunk, hogy azért ez nem fordul elő - , mindent kibírok értük. Csak egészségesek legyenek.
Itt a kórházban nagyon megnyugtattak, hogy harmincegy hetesen, ilyen fejlettségi szinten már gond nem történhet. Hamarosan elérik a 2-2 kilót, s a tüdejük is megérik. Ez természetes úton nagyjából a 36. hétre tehető, de speciális tüdőérlelővel akár korábban is elérhetik, hogy megfelelő legyen a légzésfunkciójuk és ne legyen szükség inkubátorra.
Még 5 hét a célig. Akkor töltjük be a bűvös 36. hetet.
Nehéz lesz még addig, nagyon nehéz. Egyre nehezebb. Napról-napra nőnek a csöppségek, olykor úgy érzem, vulkán tör ki a hasamon, annyira feszítenek.
Közben a babaszoba teljesen elkészült, helyére került minden. A babakelengye is tisztán, vasaltan várja a lányok érkezését. Apukájuk teljes lázban ég - hiányzunk neki most, hogy nem vagyunk otthon. Pedig először azt hitte, nyugodt hete lesz, mert itt, bármi történjen is, a legjobb kezekben vagyunk. Én is azt hittem és ez így is van, nagyon ügyes, szolgálatkész és rutinos személyzet gondoskodik a kismamákról és az újszülöttekről, no de az otthoni klíma, a szeretteim, a szép otthonunk nekem nagyon hiányoznak. S így, hogy tudom, a kivizsgálások eredménye mind jó lett, nincs okom itt lenni, már nagyon mennék haza.
Előreláthatóan holnap mehetek is - egy időre -, aztán majd újra beöltözöm, s már csak a lányokkal térek újra haza. Istenem, de jó is lesz már akkor!
Most is inkább négyünk szépséges világáról írok. Arról a világról, amely bearanyoz számomra mindent, még a mostani, kórházi napokat is.
Megfigyelésre érkeztem a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórházba, a hét különböző vizsgálatokkal telt. 31 hetesek voltunk tegnap. Most már kipróbáltuk az NST-t, amely a picik szívhangját, mozgását és a méh reakcióit méri. Ilyenkor fontos, hogy mocorogjon a kisbaba, hogy a gép tudjon adatot mérni. Nálunk ezzel persze nem volt gond! Mindhárom alkalommal olyan szinkronúszást rendeztek, hogy a szülésznők nem győztek mosolyogni a gép által közvetített hullámveréshez hasonló hangokon. Bravó lányok! - biztattam őket minduntalan, olyan ügyesek, sosem hagynak cserben. Megbeszéltük, hogy mozogni kell, s ők mozognak is.
A múlt heti 3-as rutinon kiderült, hogy tökéletes fejlettségi szinten tartunk: mindkét bébi másfél kiló körüli súlyt nyom. Mostanra szerintem ez csak fokozódott, a pocakom ugyanis rohamosan nő, s a mozgásuk egyre többször okoz kellemetlen apró fájdalmat. Lehet, hogy a végére egy-egy bordám is bánja majd a terhességet? Állítólag megeshet...de sebaj, mosolygunk ezen is - közben bizakodunk, hogy azért ez nem fordul elő - , mindent kibírok értük. Csak egészségesek legyenek.
Itt a kórházban nagyon megnyugtattak, hogy harmincegy hetesen, ilyen fejlettségi szinten már gond nem történhet. Hamarosan elérik a 2-2 kilót, s a tüdejük is megérik. Ez természetes úton nagyjából a 36. hétre tehető, de speciális tüdőérlelővel akár korábban is elérhetik, hogy megfelelő legyen a légzésfunkciójuk és ne legyen szükség inkubátorra.
Még 5 hét a célig. Akkor töltjük be a bűvös 36. hetet.
Nehéz lesz még addig, nagyon nehéz. Egyre nehezebb. Napról-napra nőnek a csöppségek, olykor úgy érzem, vulkán tör ki a hasamon, annyira feszítenek.
Közben a babaszoba teljesen elkészült, helyére került minden. A babakelengye is tisztán, vasaltan várja a lányok érkezését. Apukájuk teljes lázban ég - hiányzunk neki most, hogy nem vagyunk otthon. Pedig először azt hitte, nyugodt hete lesz, mert itt, bármi történjen is, a legjobb kezekben vagyunk. Én is azt hittem és ez így is van, nagyon ügyes, szolgálatkész és rutinos személyzet gondoskodik a kismamákról és az újszülöttekről, no de az otthoni klíma, a szeretteim, a szép otthonunk nekem nagyon hiányoznak. S így, hogy tudom, a kivizsgálások eredménye mind jó lett, nincs okom itt lenni, már nagyon mennék haza.
Előreláthatóan holnap mehetek is - egy időre -, aztán majd újra beöltözöm, s már csak a lányokkal térek újra haza. Istenem, de jó is lesz már akkor!
2011. szeptember 11., vasárnap
Gyermekvállalás huszonévesen
Az iskolásoknak már becsöngettek, a nyári szünetnek vége. De vége magának a nyárnak is? Szerencsénkre az elmúlt hetekben szép, napos időnk volt, kaptunk valamit cserébe a júliusi hűvös, esős időjárásért.
S továbbra is derűs, meleg idő várható - mondják az időjárásjelentők. Remélem, ezúttal nem tévednek és sokáig kitart az indiánnyár!
Végre elkészült a teraszunk - így szeptemberre -, napközben jókat pihenhetek a lányokkal ott ücsörögve. S közben csodálhatom azt a fantasztikus természeti környezetet, ami körülvesz bennünket. Na meg Pimpát, a labradormamit, amint a fűben hempereg. A Paradicsomban érzem magam, dacára a sok terhességi tünetnek. Ha újra kezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, semmit nem bántam meg, s ez nagyon megnyugtató érzés. A szerelmem, a családom, az írás, a munkám...mind-mind örömet szereznek nekem és hiszem, ezt a harmóniát érzik a lányok is. Ezért olyan kedves, jó gyerekek már most!
Sokan furcsállták a párommal kötött viszonylag gyors házasságot. Aztán meglepődtek a babaváráson és a fészekrakáson. Mi tudtuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, közös az utunk és úgy kell haladnunk, ahogy a szívünk diktálja, s nem úgy, ahogy ma divatos. Mert bizony ma nem sikk sem összeházasodni, sem gyermeket vállalni huszonévesen. Sokan csak 35 fölött gondolkodnak el a családalapításon, addig a karrierépítés, a világjárás, a szórakozás köti le idejüket.
Mi ezt máshogy tervezzük: karrierünket elindítottuk, majd a gyerekek mellett folytatjuk. Szerintem ha nagyon belemelegszik az ember, akkor még nehezebb kiszállni...Világot is látunk még, majd a csajokkal együtt. S a szórakozásnak sincs vége megszületésükkel, hiszen ez csak szervezés kérdése...Két szupernagyi és egy dédi várja érkezésüket, nem beszélve a nagypapákról és dédipapáról. Biztos vagyok benne, hogy biztosítanak majd számunkra néha egy-egy szabad estét, amikor elvonulhatunk a világ elől férjecskémmel.
Benne vagyunk a 29. hétben, s rohamos léptékben gyarapodnak a lányok. Egy hete már túl voltak fejenként az 1 kg-on, 30 hetes korukra el fogják érni a másfél kilót. A várandósságomat ma már inkább terhességnek nevezem, egyre nehezebb ugyanis a pocakom, amit cipelnem kell. A szakirodalom szerint már hajacskájuk is van és kezdenek kikerekedni, husisodni, észlelik a fényt, hallanak bennünket. Csenge és Kincső szépen osztozik a számukra rendeklezésre álló helyen, ez látszik az ultrahangon is és továbbra is úgy érzem, szeretik egymást és engem. Apukájukat pedig szerintem egyenesen imádják: ha esténként beszél hozzájuk vagy csak mi ketten beszélgetünk és hallják a hangját, óriási mozgolódásba kezdenek. Olyan is volt már, hogy kértük rúgjanak apának, s ők felváltva tették, ahogy vártuk...
Eszméletlen ez az egész állapot. Lelkileg felemelő, fizikailag megterhelő. S mivel tudom, hogy ez utóbbi tekintetben egyre nehezebben leszek, várom a megszületésüket. És azért is várjuk persze, hogy végre a kezünkbe vehessük őket. De tudom azt is, hogy egész életemnek egyik legszebb időszaka a terhességem, amit biztos, hogy sokszor fogok még visszasírni.
Nem kell bedőlni a 21. század hibás elvárásainak: ha szerelmes vagy, gondoskodó és szerető társra találtál, akkor ne halogasd beteljesíteni saját boldogságodat!
S továbbra is derűs, meleg idő várható - mondják az időjárásjelentők. Remélem, ezúttal nem tévednek és sokáig kitart az indiánnyár!
Végre elkészült a teraszunk - így szeptemberre -, napközben jókat pihenhetek a lányokkal ott ücsörögve. S közben csodálhatom azt a fantasztikus természeti környezetet, ami körülvesz bennünket. Na meg Pimpát, a labradormamit, amint a fűben hempereg. A Paradicsomban érzem magam, dacára a sok terhességi tünetnek. Ha újra kezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, semmit nem bántam meg, s ez nagyon megnyugtató érzés. A szerelmem, a családom, az írás, a munkám...mind-mind örömet szereznek nekem és hiszem, ezt a harmóniát érzik a lányok is. Ezért olyan kedves, jó gyerekek már most!
Sokan furcsállták a párommal kötött viszonylag gyors házasságot. Aztán meglepődtek a babaváráson és a fészekrakáson. Mi tudtuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, közös az utunk és úgy kell haladnunk, ahogy a szívünk diktálja, s nem úgy, ahogy ma divatos. Mert bizony ma nem sikk sem összeházasodni, sem gyermeket vállalni huszonévesen. Sokan csak 35 fölött gondolkodnak el a családalapításon, addig a karrierépítés, a világjárás, a szórakozás köti le idejüket.
Mi ezt máshogy tervezzük: karrierünket elindítottuk, majd a gyerekek mellett folytatjuk. Szerintem ha nagyon belemelegszik az ember, akkor még nehezebb kiszállni...Világot is látunk még, majd a csajokkal együtt. S a szórakozásnak sincs vége megszületésükkel, hiszen ez csak szervezés kérdése...Két szupernagyi és egy dédi várja érkezésüket, nem beszélve a nagypapákról és dédipapáról. Biztos vagyok benne, hogy biztosítanak majd számunkra néha egy-egy szabad estét, amikor elvonulhatunk a világ elől férjecskémmel.
Benne vagyunk a 29. hétben, s rohamos léptékben gyarapodnak a lányok. Egy hete már túl voltak fejenként az 1 kg-on, 30 hetes korukra el fogják érni a másfél kilót. A várandósságomat ma már inkább terhességnek nevezem, egyre nehezebb ugyanis a pocakom, amit cipelnem kell. A szakirodalom szerint már hajacskájuk is van és kezdenek kikerekedni, husisodni, észlelik a fényt, hallanak bennünket. Csenge és Kincső szépen osztozik a számukra rendeklezésre álló helyen, ez látszik az ultrahangon is és továbbra is úgy érzem, szeretik egymást és engem. Apukájukat pedig szerintem egyenesen imádják: ha esténként beszél hozzájuk vagy csak mi ketten beszélgetünk és hallják a hangját, óriási mozgolódásba kezdenek. Olyan is volt már, hogy kértük rúgjanak apának, s ők felváltva tették, ahogy vártuk...
Eszméletlen ez az egész állapot. Lelkileg felemelő, fizikailag megterhelő. S mivel tudom, hogy ez utóbbi tekintetben egyre nehezebben leszek, várom a megszületésüket. És azért is várjuk persze, hogy végre a kezünkbe vehessük őket. De tudom azt is, hogy egész életemnek egyik legszebb időszaka a terhességem, amit biztos, hogy sokszor fogok még visszasírni.
Nem kell bedőlni a 21. század hibás elvárásainak: ha szerelmes vagy, gondoskodó és szerető társra találtál, akkor ne halogasd beteljesíteni saját boldogságodat!
2011. szeptember 4., vasárnap
Egyből két élet
Miközben ezeket a sorokat írom, újrahallgatom a tegnapi tehetségkutatón feltűnt egypetéjű ikerlányok szenzációs produkcióját. Eddig nem gondoltam, hogy a Piramis Ha volna két életem című számát (http://www.youtube.com/watch?v=Abn_GmeWezI) akár így is értelmezhetjük, s hogy ilyen fantasztikus légkört kölcsönözhetnek egymásnak a minden porcikájukban megegyező ikrek és a dal. A zsűri angyaloknak nevezte őket, akik szépséget és reményt adnak nekünk. Így érzek én is a lányaink iránt, s nem titok, bízom a művészi hajlamuk kialakulásában is.
Egyből lettek ők két élet, ami már eleve misztikus és lehengerlő, máig felfoghatatlan csoda számomra - már ha igaz lesz, hogy Csenge és Kincső is egypetéjű ikrek. El tudom képzelni őket két Lottiként a színpadon, de akár zenei tehetségüket is megcsillogtathatják majd. Vagy ha a sportkarrier mellett döntenek, mi a lelátón fogunk nekik szurkolni. S az sem baj, ha különböző dologba szeretnek bele, bár erre - ha egypetéjűek - nem sok esélyt látok. Olyan ragaszkodás és egység van ugyanis az egypetéjű ikrek között, ami számunkra, egyszerű emberek számára idegen és talán érthetetlen is. Csodálkozunk rajta, tetszik kapcsolatuk különlegessége, de nem gondolunk bele, micsoda élet lehet az övék és családjuké.
Mert ikreket nevelni nem egyszerű feladat. A köztük lévő kapocs sokak szerint még akkor is működik, ha valamilyen ok folytán nem együtt nevelődnek. Személyiségük egészséges fejlődése érdekében sok nehéz dilemmán kell átbillenie a szülőknek: Erősítsük egyformaságukat vagy sem? Hol az arany középút? Hogyan támogassuk beilleszkedésüket az óvodában, iskolában? Aztán később, hogyan segítsük át őket a kamaszkor nehézségein? Majd pedig hogyan engedjük el kezüket a nagybetűs élet felé?
A tehetségkutatón feltűnt lányok engem 5 perc alatt megnyugtattak: meg lehet találni azt az utat, ami az egészséges lelkülethez vezet, ami felhőtlen boldogságot biztosít germekeink számára.
Miközben én folyamatosan gyűjtöm az információkat az ikergyermekek ellátására, nevelésére vonatkozóan, Csenge és Kincső egyre erősebb a pocakomban. Már nemcsak azt érzem, hogy kis testükkel mozognak, hanem azt, hogy egy-egy testrész türemkedik ki a hasamon. Most léptünk a 28. hétbe, de már olyan kis vasgyúrók, hogy képesek eldeformálni a gömbölyű pocakomat. Nagyon kedves gyerekek, továbbra is így érzem, s hiszem, hogy születésükkel nemcsak mi gazdagodunk, hanem a világ is.
Egyből lettek ők két élet, ami már eleve misztikus és lehengerlő, máig felfoghatatlan csoda számomra - már ha igaz lesz, hogy Csenge és Kincső is egypetéjű ikrek. El tudom képzelni őket két Lottiként a színpadon, de akár zenei tehetségüket is megcsillogtathatják majd. Vagy ha a sportkarrier mellett döntenek, mi a lelátón fogunk nekik szurkolni. S az sem baj, ha különböző dologba szeretnek bele, bár erre - ha egypetéjűek - nem sok esélyt látok. Olyan ragaszkodás és egység van ugyanis az egypetéjű ikrek között, ami számunkra, egyszerű emberek számára idegen és talán érthetetlen is. Csodálkozunk rajta, tetszik kapcsolatuk különlegessége, de nem gondolunk bele, micsoda élet lehet az övék és családjuké.
Mert ikreket nevelni nem egyszerű feladat. A köztük lévő kapocs sokak szerint még akkor is működik, ha valamilyen ok folytán nem együtt nevelődnek. Személyiségük egészséges fejlődése érdekében sok nehéz dilemmán kell átbillenie a szülőknek: Erősítsük egyformaságukat vagy sem? Hol az arany középút? Hogyan támogassuk beilleszkedésüket az óvodában, iskolában? Aztán később, hogyan segítsük át őket a kamaszkor nehézségein? Majd pedig hogyan engedjük el kezüket a nagybetűs élet felé?
A tehetségkutatón feltűnt lányok engem 5 perc alatt megnyugtattak: meg lehet találni azt az utat, ami az egészséges lelkülethez vezet, ami felhőtlen boldogságot biztosít germekeink számára.
Miközben én folyamatosan gyűjtöm az információkat az ikergyermekek ellátására, nevelésére vonatkozóan, Csenge és Kincső egyre erősebb a pocakomban. Már nemcsak azt érzem, hogy kis testükkel mozognak, hanem azt, hogy egy-egy testrész türemkedik ki a hasamon. Most léptünk a 28. hétbe, de már olyan kis vasgyúrók, hogy képesek eldeformálni a gömbölyű pocakomat. Nagyon kedves gyerekek, továbbra is így érzem, s hiszem, hogy születésükkel nemcsak mi gazdagodunk, hanem a világ is.
2011. augusztus 31., szerda
Pimpa és a lányok
Sokszor érzem magam úgy, mintha tündérmesében élnék vagy álmodnám ezt a sok szépséget, ami velünk történik...A múlthét viszont inkább rémálomhoz hasonlított. Szerencsére a babákkal semmi gond nincs, de én ramatyul voltam.
A nyárvégi brutális kánikula nagyon megviselte az egyébként is megterhelt szervezetemet: alvászavar és gyomorégés kínzott, felerősödött a vizesedés és a kézzsibbadás, melyekhez csütörtökre korábban nem tapasztalt tünet, alhasi fájdalom társult. Aznapra időpontom volt az orvosomhoz, de azért délelőtt egyeztettem vele telefonon, hogy bemenjek-e hozzá korábban, nem lehet-e ez valami komoly baj jele. Megnyugtatott, hogy valószínűleg "csak" a meleg és a lányok egyre nagyobb súlya okozza a fájdalmat és arra kért, hogy pihenjek. Valóban, ha feküdtem, nem fájt. De hát muszáj voltam gyakran lábra állni, mert mindeközben szörnyű dolog zajlott a kertben. Haldoklott egyik kutyusunk...
Indiana Jones, a tizenegy éves Pimpa labradorlányunk fia, négy évig élt köztünk. Szédítően energikus kutya lévén nem győztük kielégyteni kirándulókedvét, mindig jókedvű volt és nagyon szeretett bennünket. A lányokat is nagyon szerette volna...de valami szörnyű betegség vagy valaki elvetemült tette elvitte őt tőlünk. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabad ezen izgulnom, de látva szenvedését, az idegrendszere okozta rángásokat, majd megszakadt a szívem. Nem ért ide az állatorvos, hogy segítsen rajta, elment szegénykém és most már az örök vadászmezőkön "dózerkutyáskodik". Nővérem nevezte el így: Dózerkutya. Nem máshonnan a becenév, mint a mindig lelkes ugrálásból, az olykor idegeneket megrémisztő futkározásból. Pedig sosem bántott senkit és semmit. Ez volt Indi, a pajkos barát. Sajnálom, hogy a lányok már nem ismerhették meg őt.
Pimpára, az anyukájára, remélem, még emlékezni fognak kislányaim. Igazán megérdemelnénk aggastyán kutyuskámmal, hogy néhány évig ő is együtt élhessen az ikerlányokkal. Úgy érzem, ő tudja, hogy áldott állapotban vagyok, hisz maga is megtapasztalta ezt, engem pedig annyira szeret, hogy átérzi a hangulataimat, érzéseimet. Ha a kertben pihenek, el nem mozdul mellőlem. Valamelyik nap el szerettem volna indulni autóval, de alig engedett, jönni akart velem. Melső lábaival már bent volt a kocsiban, édesapám emelte ki és kísérte vissza a kertbe...Tűzbe mennék érte, ő is értem. Sokan nem értik az efféle ember-kutya barátságot. Viszont aki engem és Pimpát ismer, az mégha nem is tapasztalt hasonlót, legalább elfogadja és elismeri kapcsolatunk szépségét és egyediségét.
Alig várom, hogy együtt játszunk jövő nyáron a kertben: Csenge, Kincső, Pimpa és én. A lányoknak is meg fogom mutatni azt az önzetlen szeretetet és gondoskodást, amit én az állatoktól tanultam. Azért pedig, hogy mi a tesómmal ezt átélhettük gyermekkorunkban, máig hálás vagyok a szüleimnek.
Másnapra kipihentem az idegi és testi fáradtságot, a kánikula is enyhült, szűnt a fájásom. Az orvosom is megvizsgált, mindent rendben talált. Jól vagyunk, mára már remekül.
A családom - melybe Pimpa kutya szigorúan beletartozik - segít a nehéz napokat átvészelni. S így könnyű kilábalni a rémálmokból, a negatív gondolatokból, s visszatalálni mesevilágomba.
A nyárvégi brutális kánikula nagyon megviselte az egyébként is megterhelt szervezetemet: alvászavar és gyomorégés kínzott, felerősödött a vizesedés és a kézzsibbadás, melyekhez csütörtökre korábban nem tapasztalt tünet, alhasi fájdalom társult. Aznapra időpontom volt az orvosomhoz, de azért délelőtt egyeztettem vele telefonon, hogy bemenjek-e hozzá korábban, nem lehet-e ez valami komoly baj jele. Megnyugtatott, hogy valószínűleg "csak" a meleg és a lányok egyre nagyobb súlya okozza a fájdalmat és arra kért, hogy pihenjek. Valóban, ha feküdtem, nem fájt. De hát muszáj voltam gyakran lábra állni, mert mindeközben szörnyű dolog zajlott a kertben. Haldoklott egyik kutyusunk...
Indiana Jones, a tizenegy éves Pimpa labradorlányunk fia, négy évig élt köztünk. Szédítően energikus kutya lévén nem győztük kielégyteni kirándulókedvét, mindig jókedvű volt és nagyon szeretett bennünket. A lányokat is nagyon szerette volna...de valami szörnyű betegség vagy valaki elvetemült tette elvitte őt tőlünk. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabad ezen izgulnom, de látva szenvedését, az idegrendszere okozta rángásokat, majd megszakadt a szívem. Nem ért ide az állatorvos, hogy segítsen rajta, elment szegénykém és most már az örök vadászmezőkön "dózerkutyáskodik". Nővérem nevezte el így: Dózerkutya. Nem máshonnan a becenév, mint a mindig lelkes ugrálásból, az olykor idegeneket megrémisztő futkározásból. Pedig sosem bántott senkit és semmit. Ez volt Indi, a pajkos barát. Sajnálom, hogy a lányok már nem ismerhették meg őt.
Pimpára, az anyukájára, remélem, még emlékezni fognak kislányaim. Igazán megérdemelnénk aggastyán kutyuskámmal, hogy néhány évig ő is együtt élhessen az ikerlányokkal. Úgy érzem, ő tudja, hogy áldott állapotban vagyok, hisz maga is megtapasztalta ezt, engem pedig annyira szeret, hogy átérzi a hangulataimat, érzéseimet. Ha a kertben pihenek, el nem mozdul mellőlem. Valamelyik nap el szerettem volna indulni autóval, de alig engedett, jönni akart velem. Melső lábaival már bent volt a kocsiban, édesapám emelte ki és kísérte vissza a kertbe...Tűzbe mennék érte, ő is értem. Sokan nem értik az efféle ember-kutya barátságot. Viszont aki engem és Pimpát ismer, az mégha nem is tapasztalt hasonlót, legalább elfogadja és elismeri kapcsolatunk szépségét és egyediségét.
Alig várom, hogy együtt játszunk jövő nyáron a kertben: Csenge, Kincső, Pimpa és én. A lányoknak is meg fogom mutatni azt az önzetlen szeretetet és gondoskodást, amit én az állatoktól tanultam. Azért pedig, hogy mi a tesómmal ezt átélhettük gyermekkorunkban, máig hálás vagyok a szüleimnek.
Másnapra kipihentem az idegi és testi fáradtságot, a kánikula is enyhült, szűnt a fájásom. Az orvosom is megvizsgált, mindent rendben talált. Jól vagyunk, mára már remekül.
A családom - melybe Pimpa kutya szigorúan beletartozik - segít a nehéz napokat átvészelni. S így könnyű kilábalni a rémálmokból, a negatív gondolatokból, s visszatalálni mesevilágomba.
2011. augusztus 22., hétfő
Eseménydús 26. hét
Nem terveztem, hogy naplószerű bejegyzéssel állok elő, s a továbbiakban is szeretném elkerülni az efféle mondatokat: "kedves olvasóim, bocsánat, hogy csak most jelentkezem stb," de most muszáj vagyok exhuzálni magam. Tíz napra eltűntem az éterből, amiért így utólag szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki szívesen olvassa és várja történeteinket.
Sajnos nem nyaralni voltunk...
Szerencsére nem is kórházban....
Pusztán csak elhavazódtam kicsit a mindennapos teendőkkel, amelyeket igyekszem ugyanolyan minőségben, ámde mégis sokkal lassabban elvégezni, mint azelőtt. Valamint sokak unszolására rávettem magam olyan tipikus kismamás tevékenységre, mint a sorozatnézés. Egyelőre - a lányok zenei és kreatív nevelése érdekében, no meg a magam könnyed szórakoztatására - a Glee epizódjait követem nyomon a kötelező délutáni pihenőidőmben. No meg persze nagyokat alszom...Erre pedig egyre inkább szükségünk van, mert ahogy korábban is írtam, a terhem egyre nagyobb, a vizesedés és a zsibbadás pedig mindennapos. Ezekre muszáj pihennem napközben is.
Viszont ez semmi ahhoz képest, hogy mások micsoda gondokkal küzdenek a terhességük ideje alatt. Ráadásul a tesómtól kaptam egy szuper hastartót, ami sokat segít a derékfájás ellen, el sem lehet mondani, mennyire megkönnyíti a sétákat és úgy általában a pocakom cipelését.
De hogy mondjak valami igazán lényegeset is: ma láttuk a lányokat! 26 hetes rutinon voltunk, s a két kötelező vérvétel között ultrahangra is vártak minket. Ismét nagy élmény volt a kamerán keresztül látni Csengét és Kincsőt: már szűkös a hely számukra, ami nem is csoda, hiszen már 740 és 840 gramm súlyúak, ami tökéletes a korukhoz viszonyítva. A család szerint - akik látták a róluk készült 4D-s képeket - egyikük édesapjukra, másikuk rám hasonlít. A szonográfus szerint mégiscsak két méhlepény van. Most akkor inkább kétpetéjűek?-merült fel bennünk a kérdés. A születésükkor biztos választ kapunk rá.
Én speciál azt is lenyűgöző csodának tartanám, ha egyszerre születne egy apjuk-féle barna és egy anyjuk-féle szőke kislányunk. Igazán vagányak lennének.
Egyébként most nem voltak túl mozgékonyak, mindketten csak a szájacskájukkal játszottak: a nyelőreflexet bőszen gyakorolták, illetve Kincsőnek a pofijánál volt a talpa, ami különösen vicces látványt nyújtott. Megférnek még kettecskén a szűk helyen, de messze a vége. Jó lenne legalább 36 hetes korukig elhúzni a szülést. Az előttünk álló egy hónapban a súlyuk a duplájára nő, nem is tudom elképzelni, hova terebélyesedek majd. Mosolygok ezen, hiszen más is kihordott már két jól megtermett babát, akkor pont nekem miért ne sikerülne, nyilván van hely bennem bőven!
A kettes rutin az, amelyen meg kell inni azt a bizonyos, sokak által szörnyűnek nevezett cukros vizet. Én erre is csak azt tudom mondani, hogy semmivel sem rosszabb gyorsan lehúzni két deci édes vizet, mint hányingerrel küzdeni hónapokon keresztül, vagy gyomorégésre ébredni az éjszaka közepén, vagy esetleg lábgörcsre, hátfájásra. Semmiség az egész.
S esetemben az eredmény is nagyon jó lett: 4,8 a sima, 6 a terheléses cukrom és a teljes vérképem is szuper. A rettegett vashiány sem lépett be a képbe, úgy néz ki, a vitaminjaim és az általam jónak gondolt étrendem ismét engem igazolnak. Meggyőződésem, hogy az ember szervezete érzi, mire van szüksége, nem kell bedőlni a reklámoknak és a mende-mondáknak. S ami a legfontosabb: hinni kell magunkban és nem szabad sem túl sokat aggódni, sem figyelmen kívül hagyni a felmerülő problémákat. Meg kell találni a kismama és a magzatok számára ideális arany középutat, s ezt egy magát jól ismerő nő, meg tudja oldani.
Teljes izgalomban vagyok már a megszületésüket illetően: alig várom, hogy itt legyenek köztünk. Hihetetlen a történetünk. Ha minden ilyen meseszerű marad, akkor nem is szeretnék soha felébredni ebből a gyönyörűszép álomból.
Sajnos nem nyaralni voltunk...
Szerencsére nem is kórházban....
Pusztán csak elhavazódtam kicsit a mindennapos teendőkkel, amelyeket igyekszem ugyanolyan minőségben, ámde mégis sokkal lassabban elvégezni, mint azelőtt. Valamint sokak unszolására rávettem magam olyan tipikus kismamás tevékenységre, mint a sorozatnézés. Egyelőre - a lányok zenei és kreatív nevelése érdekében, no meg a magam könnyed szórakoztatására - a Glee epizódjait követem nyomon a kötelező délutáni pihenőidőmben. No meg persze nagyokat alszom...Erre pedig egyre inkább szükségünk van, mert ahogy korábban is írtam, a terhem egyre nagyobb, a vizesedés és a zsibbadás pedig mindennapos. Ezekre muszáj pihennem napközben is.
Viszont ez semmi ahhoz képest, hogy mások micsoda gondokkal küzdenek a terhességük ideje alatt. Ráadásul a tesómtól kaptam egy szuper hastartót, ami sokat segít a derékfájás ellen, el sem lehet mondani, mennyire megkönnyíti a sétákat és úgy általában a pocakom cipelését.
De hogy mondjak valami igazán lényegeset is: ma láttuk a lányokat! 26 hetes rutinon voltunk, s a két kötelező vérvétel között ultrahangra is vártak minket. Ismét nagy élmény volt a kamerán keresztül látni Csengét és Kincsőt: már szűkös a hely számukra, ami nem is csoda, hiszen már 740 és 840 gramm súlyúak, ami tökéletes a korukhoz viszonyítva. A család szerint - akik látták a róluk készült 4D-s képeket - egyikük édesapjukra, másikuk rám hasonlít. A szonográfus szerint mégiscsak két méhlepény van. Most akkor inkább kétpetéjűek?-merült fel bennünk a kérdés. A születésükkor biztos választ kapunk rá.
Én speciál azt is lenyűgöző csodának tartanám, ha egyszerre születne egy apjuk-féle barna és egy anyjuk-féle szőke kislányunk. Igazán vagányak lennének.
Egyébként most nem voltak túl mozgékonyak, mindketten csak a szájacskájukkal játszottak: a nyelőreflexet bőszen gyakorolták, illetve Kincsőnek a pofijánál volt a talpa, ami különösen vicces látványt nyújtott. Megférnek még kettecskén a szűk helyen, de messze a vége. Jó lenne legalább 36 hetes korukig elhúzni a szülést. Az előttünk álló egy hónapban a súlyuk a duplájára nő, nem is tudom elképzelni, hova terebélyesedek majd. Mosolygok ezen, hiszen más is kihordott már két jól megtermett babát, akkor pont nekem miért ne sikerülne, nyilván van hely bennem bőven!
A kettes rutin az, amelyen meg kell inni azt a bizonyos, sokak által szörnyűnek nevezett cukros vizet. Én erre is csak azt tudom mondani, hogy semmivel sem rosszabb gyorsan lehúzni két deci édes vizet, mint hányingerrel küzdeni hónapokon keresztül, vagy gyomorégésre ébredni az éjszaka közepén, vagy esetleg lábgörcsre, hátfájásra. Semmiség az egész.
S esetemben az eredmény is nagyon jó lett: 4,8 a sima, 6 a terheléses cukrom és a teljes vérképem is szuper. A rettegett vashiány sem lépett be a képbe, úgy néz ki, a vitaminjaim és az általam jónak gondolt étrendem ismét engem igazolnak. Meggyőződésem, hogy az ember szervezete érzi, mire van szüksége, nem kell bedőlni a reklámoknak és a mende-mondáknak. S ami a legfontosabb: hinni kell magunkban és nem szabad sem túl sokat aggódni, sem figyelmen kívül hagyni a felmerülő problémákat. Meg kell találni a kismama és a magzatok számára ideális arany középutat, s ezt egy magát jól ismerő nő, meg tudja oldani.
Teljes izgalomban vagyok már a megszületésüket illetően: alig várom, hogy itt legyenek köztünk. Hihetetlen a történetünk. Ha minden ilyen meseszerű marad, akkor nem is szeretnék soha felébredni ebből a gyönyörűszép álomból.
2011. augusztus 12., péntek
Hathónapos mindennapos
A napokban olvastam egy cikket, amelyet egy ikergyermeket nevelő édesanya írt a terhességéről. Megnyugtató volt számomra, hogy ő is pont ugyanazokon aggodalmaskodott annó, mint én most....például közeledve a hatodik hónaphoz, a koraszülésen.
Szokták mondani, hogy amit az ember sokszor hall, mond vagy gondol, az egy idő után beférkőzik a tudatalattijába és akár még valóra is válik. Ez utóbbi rám nem jellemző -akkor már megnyertem volna a lottó ötöst -, de olyan emberrel gyakran találkozom, aki elhiszi azt - akármilyen nagy butaság is -, amit ő vagy környezete sulykol belé.
Úgy jön ez a mi történetünkhöz, hogy engem rengetegen mindennaposnak néznek mostanában, ami nem meglepő, látva a szépen megtermett pocakomat. A gond csak az, hogy elkezdtem ezen aggódni: nehogy túl korán érkezzenek a lányok.
A minap találkoztam egy kedves kolléganőmmel, aki tizenX évvel ezelőtt egypetéjű ikerlányokat hozott a világra. Nagyon sietett, azért csak ennyit mondott: - Ugye milyen zavarba ejtő, hogy öt hónapos korod óta azt kérdezi mindenki, hogy mikor szülsz már?
Az bizony, mondtam. A patikában, a pénztárnál, a ruhaboltban...de a bababolti szituáció tud a legkínosabb lenni, amikor nem értik, furcsálják, miért halogatom a holmik megvételét. Így mindenkit be kell avatnom: ikreket várok, azért ilyen nagy a hasam és nem azért, mert holnaputánra vagyok kiírva. Ez az információ aztán megindít mindenkit, belelkesülnek a kedves emberek.
De ha már leírtam a "kedves ember" kifejezést, szóljunk az ellentétükről is. Nagyon érdekes számomra, hogy némelyek milyen érzéketlenek. A legjobb sztorim a kórházból való, aholis a biztonsági őr gondolta úgy, hogy besorol a legallja, az intézményt szétlopó és lelakó, TB-t sosem fizetett egyedek közé, mert neki nem tetszett, hogy olyan folyosón közlekedtem - a távolság nagymértékű csökkentése miatt - ahol elvileg nem szabad. Na nem műtőbe törtem be vagy ilyesmi, csak a Sürgősségi Osztályon sétáltam át és kértem bebocsájtást a főépületbe ahelyett, hogy megkerültem volna a hátsó parkolótól az egész épületkomplexumot. Megkérdeztem hát tőle: - Ne haragudjon, nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? Gondolhatja, hogy nem jókedvemből rövidítek... A válaszát nem idézném föl inkább, a lényege az volt, hogy őt bizony hidegen hagyja az állapotom. Aranyos, ugye? De találkoztam már olyan férfival is, speciál a szupermarketben, akivel egyszerre értem a mérleghez kezemben egy közepes méretű dinnyével, ő pedig egy darab paprikával. Na vajon ki mérte le előbb a portékáját? Hát természetesen őnagysága. Nehogy megszakadjon a paprika súlya alatt...
Ilyenkor nagyokat ámulok. Én sosem viselkedtem így, nagyjából 8 éves koromra megtanultam, hogy az időseket, betegeket és kismamákat tisztelni kell és támogatni.
És ezeknek az embereknek az sem számít, hogy mindennaposnak tűnök. Nem jól van ez így, sokan, túl sokan, csak magukkal vannak elfoglalva, nem törődnek másokkal. Hol vannak azok az idők, amikor nagymamám minden Cserpusztára kiballagó kirándulót megkínált zsíroskenyérrel, s hol vannak a hozzá hasonló önzetlen emberek?
A helyzet azért nem olyan elkeserítő, mert vagyunk még, akik követni próbáljuk a jók példáját és vannak jócskán olyan szülők, akik gyermekeiket is erre tanítják. Magam is közéjük szeretnék tartozni.
Csenge és Kincső nem fognak túl korán megszületni, kifejlett, egészséges kisbabák lesznek, tudom. Olyan jó erőben vannak már most! Érezhetően gyarapodnak, nagyokat mocorognak, rendszeresen jelet adnak magukról. Azt is tudom, hogy jó testvérek: érzem a Tőlük származó szeretetet. Nem pusztán magzatok ők, hanem érző emberkék, akik már most tudják, mi a szeretet, s nem ismerik a figyelmetlenséget, gonoszságot. Szépen osztoznak a rendelkezésükre álló helyen, kímélik egymást és engem is.
Csak tudjuk megtartani őket mindig olyan jónak, mint amilyenek most!
Szokták mondani, hogy amit az ember sokszor hall, mond vagy gondol, az egy idő után beférkőzik a tudatalattijába és akár még valóra is válik. Ez utóbbi rám nem jellemző -akkor már megnyertem volna a lottó ötöst -, de olyan emberrel gyakran találkozom, aki elhiszi azt - akármilyen nagy butaság is -, amit ő vagy környezete sulykol belé.
Úgy jön ez a mi történetünkhöz, hogy engem rengetegen mindennaposnak néznek mostanában, ami nem meglepő, látva a szépen megtermett pocakomat. A gond csak az, hogy elkezdtem ezen aggódni: nehogy túl korán érkezzenek a lányok.
A minap találkoztam egy kedves kolléganőmmel, aki tizenX évvel ezelőtt egypetéjű ikerlányokat hozott a világra. Nagyon sietett, azért csak ennyit mondott: - Ugye milyen zavarba ejtő, hogy öt hónapos korod óta azt kérdezi mindenki, hogy mikor szülsz már?
Az bizony, mondtam. A patikában, a pénztárnál, a ruhaboltban...de a bababolti szituáció tud a legkínosabb lenni, amikor nem értik, furcsálják, miért halogatom a holmik megvételét. Így mindenkit be kell avatnom: ikreket várok, azért ilyen nagy a hasam és nem azért, mert holnaputánra vagyok kiírva. Ez az információ aztán megindít mindenkit, belelkesülnek a kedves emberek.
De ha már leírtam a "kedves ember" kifejezést, szóljunk az ellentétükről is. Nagyon érdekes számomra, hogy némelyek milyen érzéketlenek. A legjobb sztorim a kórházból való, aholis a biztonsági őr gondolta úgy, hogy besorol a legallja, az intézményt szétlopó és lelakó, TB-t sosem fizetett egyedek közé, mert neki nem tetszett, hogy olyan folyosón közlekedtem - a távolság nagymértékű csökkentése miatt - ahol elvileg nem szabad. Na nem műtőbe törtem be vagy ilyesmi, csak a Sürgősségi Osztályon sétáltam át és kértem bebocsájtást a főépületbe ahelyett, hogy megkerültem volna a hátsó parkolótól az egész épületkomplexumot. Megkérdeztem hát tőle: - Ne haragudjon, nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? Gondolhatja, hogy nem jókedvemből rövidítek... A válaszát nem idézném föl inkább, a lényege az volt, hogy őt bizony hidegen hagyja az állapotom. Aranyos, ugye? De találkoztam már olyan férfival is, speciál a szupermarketben, akivel egyszerre értem a mérleghez kezemben egy közepes méretű dinnyével, ő pedig egy darab paprikával. Na vajon ki mérte le előbb a portékáját? Hát természetesen őnagysága. Nehogy megszakadjon a paprika súlya alatt...
Ilyenkor nagyokat ámulok. Én sosem viselkedtem így, nagyjából 8 éves koromra megtanultam, hogy az időseket, betegeket és kismamákat tisztelni kell és támogatni.
És ezeknek az embereknek az sem számít, hogy mindennaposnak tűnök. Nem jól van ez így, sokan, túl sokan, csak magukkal vannak elfoglalva, nem törődnek másokkal. Hol vannak azok az idők, amikor nagymamám minden Cserpusztára kiballagó kirándulót megkínált zsíroskenyérrel, s hol vannak a hozzá hasonló önzetlen emberek?
A helyzet azért nem olyan elkeserítő, mert vagyunk még, akik követni próbáljuk a jók példáját és vannak jócskán olyan szülők, akik gyermekeiket is erre tanítják. Magam is közéjük szeretnék tartozni.
Csenge és Kincső nem fognak túl korán megszületni, kifejlett, egészséges kisbabák lesznek, tudom. Olyan jó erőben vannak már most! Érezhetően gyarapodnak, nagyokat mocorognak, rendszeresen jelet adnak magukról. Azt is tudom, hogy jó testvérek: érzem a Tőlük származó szeretetet. Nem pusztán magzatok ők, hanem érző emberkék, akik már most tudják, mi a szeretet, s nem ismerik a figyelmetlenséget, gonoszságot. Szépen osztoznak a rendelkezésükre álló helyen, kímélik egymást és engem is.
Csak tudjuk megtartani őket mindig olyan jónak, mint amilyenek most!
2011. augusztus 5., péntek
Lady Gaga és a házimunka
Meggyőződésem, hogy Lady Gaga egy zseni. Nem vagyok a rajongója, de elismerem, hogy minden zenéje nagyon jó, fantasztikus előadóművész, megérdemli a sikert. A minap az HBO közvetítette New York-i koncertjét. Gondoltam, ez tökéletes háttér lesz a házimunkák elvégzéséhez.
Az állapotomra való tekintettel mindent csökkentett üzemmódban próbálok csinálni, de ekkorra igencsak sok teendő gyülemlett föl, így végigtalpaltam a koncert teljes idejét. Jól elvoltunk Gagával: én mostam és mosogattam, ő fekete latex ruhában énekelt a színpadon...én főztem, ő piros festéket kent magára - közben persze énekelt is...én virágot locsoltam és port töröltem, ő angyali jelmezbe öltözve kápráztatta el a stadionban tomlboló több tízezer amerikai rajongóját...és mindeközben jól kitolt velem. Ugyanis olyan jól éreztem magam vele és azzal a tudattal, hogy nagyszerűen haladok, hogy észre sem vettem az ez idő alatt keletkezett vizes, leginkább elefántéra hasonlító bokámat...Majd ahogy feleszméltem, már a derekam is fájt, s hozzá eddig nem tapasztalt kézzsibbadás és enyhe izületi fájdalom társult.
Na most ez mi? - tettem föl a kérdést magamnak, majd a Védőnőnek is, akivel végül közösen fejtettük meg a problémát.
A kéz- és vágtagzsibbadás sajnos gyakran előfordul a várandós nőknél. Van, aki félidőtől a szülésig érzi, végigkíséri a babavárást. Összefüggésben van a vizesedéssel. Ki gyengébb, ki erősebb mértékben éli ezt át. Én szerencsére még elviselhető állapotban vagyok, igaz nem úgy tűnik, hogy egyhamar meg fog szűnni. Nem baj, elviselem...értük bármit.
A derékfájásom inkább hasonlított idegbecsípődésre, mint nőgyógyászati panaszra, ami nem meglepő az esetemben. Régi röplabdás sérülésem szokott így jelentkezni, de egy kis nyújtással, maszírozással megszűnetethető a panasz. Ez most is bejött, másnap már volt-nincs fájdalom.
Az elefántbokám hol kisebb, hol nagyobb. Kánikulában jobban vizesedek, így ez a hét nem kedvez nekem. Jövőhétre viszont enyhülést ígértek az időjósok. Remélem, mind ez, mind a zsibbadás megszűnik majd.
Szóval Lady Gaga felmetést kaphat, nem ő minden bajom okozója. Sokkal inkább ez a fantasztikus, ámde néha ambivalens állapot, aminek csúnya magyar szóval terhesség a neve.
Ma is megkínzott a hőség, de a lányok annyira tüneményesek, hogy feledtetik minden gondomat. Alapvetően Kincsőt tartottuk mozgékonyabbnak, de ma Csenge is nagy előadást tartott. Olyan hullámokat generált a pocakom bal oldalán, hogy hangosan kacagtam a látványtól.
- Hajra Csenge - biztattam -, még-még, mutasd meg, hogy te is itt vagy!
Zseniális csajok, nem győzök betelni velük. Hamarosan husszonnégy hetesek lesznek, rohamléptekben szalad az idő. Két hét múlva második rutin. Ismét sokmindent megtudunk róluk, alig várom, hogy ott tartsunk. Lassan harminc centisek lesznek...Istenem, kész emberkék...és belőlünk lettek.
Ez mostmár mindig így lesz? Az aggodalomra és a boldogságra gondolok. Azt hiszem, igen: mostantól minden róluk szól, csak az ő jelenük és jövőjük fontos. S amíg együtt lehetünk,boldogok leszünk. Vagyis most már örökre.
Az állapotomra való tekintettel mindent csökkentett üzemmódban próbálok csinálni, de ekkorra igencsak sok teendő gyülemlett föl, így végigtalpaltam a koncert teljes idejét. Jól elvoltunk Gagával: én mostam és mosogattam, ő fekete latex ruhában énekelt a színpadon...én főztem, ő piros festéket kent magára - közben persze énekelt is...én virágot locsoltam és port töröltem, ő angyali jelmezbe öltözve kápráztatta el a stadionban tomlboló több tízezer amerikai rajongóját...és mindeközben jól kitolt velem. Ugyanis olyan jól éreztem magam vele és azzal a tudattal, hogy nagyszerűen haladok, hogy észre sem vettem az ez idő alatt keletkezett vizes, leginkább elefántéra hasonlító bokámat...Majd ahogy feleszméltem, már a derekam is fájt, s hozzá eddig nem tapasztalt kézzsibbadás és enyhe izületi fájdalom társult.
Na most ez mi? - tettem föl a kérdést magamnak, majd a Védőnőnek is, akivel végül közösen fejtettük meg a problémát.
A kéz- és vágtagzsibbadás sajnos gyakran előfordul a várandós nőknél. Van, aki félidőtől a szülésig érzi, végigkíséri a babavárást. Összefüggésben van a vizesedéssel. Ki gyengébb, ki erősebb mértékben éli ezt át. Én szerencsére még elviselhető állapotban vagyok, igaz nem úgy tűnik, hogy egyhamar meg fog szűnni. Nem baj, elviselem...értük bármit.
A derékfájásom inkább hasonlított idegbecsípődésre, mint nőgyógyászati panaszra, ami nem meglepő az esetemben. Régi röplabdás sérülésem szokott így jelentkezni, de egy kis nyújtással, maszírozással megszűnetethető a panasz. Ez most is bejött, másnap már volt-nincs fájdalom.
Az elefántbokám hol kisebb, hol nagyobb. Kánikulában jobban vizesedek, így ez a hét nem kedvez nekem. Jövőhétre viszont enyhülést ígértek az időjósok. Remélem, mind ez, mind a zsibbadás megszűnik majd.
Szóval Lady Gaga felmetést kaphat, nem ő minden bajom okozója. Sokkal inkább ez a fantasztikus, ámde néha ambivalens állapot, aminek csúnya magyar szóval terhesség a neve.
Ma is megkínzott a hőség, de a lányok annyira tüneményesek, hogy feledtetik minden gondomat. Alapvetően Kincsőt tartottuk mozgékonyabbnak, de ma Csenge is nagy előadást tartott. Olyan hullámokat generált a pocakom bal oldalán, hogy hangosan kacagtam a látványtól.
- Hajra Csenge - biztattam -, még-még, mutasd meg, hogy te is itt vagy!
Zseniális csajok, nem győzök betelni velük. Hamarosan husszonnégy hetesek lesznek, rohamléptekben szalad az idő. Két hét múlva második rutin. Ismét sokmindent megtudunk róluk, alig várom, hogy ott tartsunk. Lassan harminc centisek lesznek...Istenem, kész emberkék...és belőlünk lettek.
Ez mostmár mindig így lesz? Az aggodalomra és a boldogságra gondolok. Azt hiszem, igen: mostantól minden róluk szól, csak az ő jelenük és jövőjük fontos. S amíg együtt lehetünk,boldogok leszünk. Vagyis most már örökre.
2011. július 31., vasárnap
A csoda és én
Sokat gondolok mostanában a csodára. Miért is ne gondolnék, hiszen magam is ezt élem át. Minden pillanatunk felfoghatatlanul szépséges, s amellett, hogy imádok várandós lenni, alig várom már a lányok születésének csodáját is.
Ikerterhességek esetén ritka a spontán szülés, de az orvosom biztatására bátran állnék elébe. Ahogy mondta, ez csak 100%-ig biztonságos szituációban fordulhat elő, ha bármi komplikáció merülne föl, azonnal tolnának a műtőbe.
S az is lehet, hogy a babák elhelyezkedése miatt eleve kizárt lesz a spontán szülés. Meglátjuk, hogy alakul, csak az fontos igazán, hogy minden rendben menjen.
Addig azonban még sok teendőnk van.
A lányok 23 hetesek. Már hallanak, így kezdhetjük a külvilággal való kommunkációt. Azt figyeltem meg, hogy Kökény Attila hangját nagyon szeretik. Mindig táncra perdülnek a számukra még nyilvánvalóan új élmény hallatán. Különös egybeesés, hogy éppen ő énekelt az esküvőnkön is...
Át kell gondolnunk, mire lesz szükségük születésük után, s be kell szereznünk a még hiányzó dolgokat. Tovább kell csinosítanunk szobájukat, hozzájuk igazítani a lakást. Mivel most már nem dolgozom, itthon vagyok, magam szeretném elkészíteni a dekorációkat a gyerekszobába és el kell merülnöm a szakirodalomban is. Számtalan dologról kell még olvasnom, felkészülni arra, amire tudom, igazából nem lehet felkészülni. De nyilván könnyebb minden, ha már hallottam róla, a tanácsok bizonyára hasznosak lesznek mindennapjainkban. Eldönteni, mi a legjobb nekik: felvegyem azonnal, ha sírnak? együtt aludjunk az első hónapokban vagy külön szobában? kisnadrág vagy rugdalózó? melyik pelust válasszuk? millió kérdés merül fel új életünk hajnalán, s innentől kezdve ez a legnagyobb feladatom: a helyes válaszok meglelése. Nehéz feladat ez nekem, hiszen a mai napig nem ocsúdtam fel abból a csodából, hogy ikreink lesznek. De hiszem, ők majd segítenek: közösen megtaláljuk a helyes utat mindenben.
S ami a legfontosabb feladatunk: mérhetetlenül szeretnünk kell egymást és őket, hogy boldog, meghitt családba érkezzenek. Csak a csodára tudok gondolni akkor is, ha elképzelem, hogy a szeretet ünnepén, Karácsonykor már ők is köztünk lesznek...
Ikerterhességek esetén ritka a spontán szülés, de az orvosom biztatására bátran állnék elébe. Ahogy mondta, ez csak 100%-ig biztonságos szituációban fordulhat elő, ha bármi komplikáció merülne föl, azonnal tolnának a műtőbe.
S az is lehet, hogy a babák elhelyezkedése miatt eleve kizárt lesz a spontán szülés. Meglátjuk, hogy alakul, csak az fontos igazán, hogy minden rendben menjen.
Addig azonban még sok teendőnk van.
A lányok 23 hetesek. Már hallanak, így kezdhetjük a külvilággal való kommunkációt. Azt figyeltem meg, hogy Kökény Attila hangját nagyon szeretik. Mindig táncra perdülnek a számukra még nyilvánvalóan új élmény hallatán. Különös egybeesés, hogy éppen ő énekelt az esküvőnkön is...
Át kell gondolnunk, mire lesz szükségük születésük után, s be kell szereznünk a még hiányzó dolgokat. Tovább kell csinosítanunk szobájukat, hozzájuk igazítani a lakást. Mivel most már nem dolgozom, itthon vagyok, magam szeretném elkészíteni a dekorációkat a gyerekszobába és el kell merülnöm a szakirodalomban is. Számtalan dologról kell még olvasnom, felkészülni arra, amire tudom, igazából nem lehet felkészülni. De nyilván könnyebb minden, ha már hallottam róla, a tanácsok bizonyára hasznosak lesznek mindennapjainkban. Eldönteni, mi a legjobb nekik: felvegyem azonnal, ha sírnak? együtt aludjunk az első hónapokban vagy külön szobában? kisnadrág vagy rugdalózó? melyik pelust válasszuk? millió kérdés merül fel új életünk hajnalán, s innentől kezdve ez a legnagyobb feladatom: a helyes válaszok meglelése. Nehéz feladat ez nekem, hiszen a mai napig nem ocsúdtam fel abból a csodából, hogy ikreink lesznek. De hiszem, ők majd segítenek: közösen megtaláljuk a helyes utat mindenben.
S ami a legfontosabb feladatunk: mérhetetlenül szeretnünk kell egymást és őket, hogy boldog, meghitt családba érkezzenek. Csak a csodára tudok gondolni akkor is, ha elképzelem, hogy a szeretet ünnepén, Karácsonykor már ők is köztünk lesznek...
2011. július 26., kedd
Lelkes fáradtság
Biztos lesz még sokkal nehezebb is, ezért próbálom nem elhagyni magam, de mostanában egyre fáradékonyabb vagyok. A délutáni alvás ilyenkor szinte kötelező, igaz, nekem erre egyelőre nincs mindennap időm, s bizony este korán magába ránt az ágy...
Jól is van ez így, főleg, hogy nagyon jókat alszunk a lányokkal. Imádunk együtt szundítani. Lefekvéskor mindig elemükben vannak, különösen mocorgósak ilyenkor. S ahogy nőnek, egyre erőteljesebben érzem őket.
Néhány napja pedig óriási ajándékot kaptunk Tőlük: úgy mozogtak, hogy hullámzott a hasam. Fantasztikus érzés minden egyes apró érintésük, de ez a látvány lenyűgöző volt. Tudom, sok ilyenben lesz még részünk, ez csak az első ilyen meglepetés volt részükről.
Hétvégén kismamafotózáson voltunk. Egyik legkedvesebb barátnőm már az esküvőnkön is remekelt, most viszont már alig várta, hogy lefotózhassa a "bálnahasamat"- ahogy ő mondta. Aztán mikor meglátta, így szólt: "Katika, nem is olyan óriási a pocakod!" - elégedetlenekedett. Ő ugyanis arra számított, hogy kilenc hónapos mérettel jelenek meg már most, a hatodik hónapba lépve. Mondtam neki, hogy lesz még sokkal-sokkal nagyobb is, csak akkor már nem garantálom, hogy autóba ülök azért, hogy eljussak a stúdiójába. Élmény volt a képek készítése. Anett igazi profi, különleges kiegészítőket használ és azt hiszem, érződni fog a képeken a köztünk lévő bizalom. Kíváncsian várom az eredményt.
Hazafelé megnéztük a két hetes Helga babát is, aki szépen gyarapodik, szülei pedig egyre fáradtabbak. A kicsi lány ugyanis éjszaka is kétóránként eszik. Lelkes fáradtság az övék...
Ezek az utazások és a munkában töltött idő tehát fárasztanak, de természetesen nem engedek többet magamnak, mint amit úgy érzek, még egészséges. Lételemem a mozgás, s az, hogy folyton teszek-veszek. Ezért bár fáradt vagyok olykor, de ez is lelkes fáradtság. Augsztustól pedig már csak és kizárólag a pocakomra fogok koncentrálni.
Alig várom, hogy megszülessen két tündérkénk. Új értelmet adtak az életünknek, s születésük pillanatától kezdve sem lehetek fáradt semmihez. Alig várom, hogy elláthassam őket az éjszakák közepén, hogy napközben sietősen beosszam az alvásidejüket egyéb teendőim elvégzésére, hogy mindent megtegyek az ő egészséges fejlődésükért. Rengeteg tervem van, amely már mind értük született meg bennem. Alig várom, hogy mindet megvalósíthassam, férjemet magam mellett tudva.
Szeretjük egymást...szeretjük a lelkes fáradtságot, a várakozást és mindent, amiről ez a leírhatatlan boldogság szól.
Jól is van ez így, főleg, hogy nagyon jókat alszunk a lányokkal. Imádunk együtt szundítani. Lefekvéskor mindig elemükben vannak, különösen mocorgósak ilyenkor. S ahogy nőnek, egyre erőteljesebben érzem őket.
Néhány napja pedig óriási ajándékot kaptunk Tőlük: úgy mozogtak, hogy hullámzott a hasam. Fantasztikus érzés minden egyes apró érintésük, de ez a látvány lenyűgöző volt. Tudom, sok ilyenben lesz még részünk, ez csak az első ilyen meglepetés volt részükről.
Hétvégén kismamafotózáson voltunk. Egyik legkedvesebb barátnőm már az esküvőnkön is remekelt, most viszont már alig várta, hogy lefotózhassa a "bálnahasamat"- ahogy ő mondta. Aztán mikor meglátta, így szólt: "Katika, nem is olyan óriási a pocakod!" - elégedetlenekedett. Ő ugyanis arra számított, hogy kilenc hónapos mérettel jelenek meg már most, a hatodik hónapba lépve. Mondtam neki, hogy lesz még sokkal-sokkal nagyobb is, csak akkor már nem garantálom, hogy autóba ülök azért, hogy eljussak a stúdiójába. Élmény volt a képek készítése. Anett igazi profi, különleges kiegészítőket használ és azt hiszem, érződni fog a képeken a köztünk lévő bizalom. Kíváncsian várom az eredményt.
Hazafelé megnéztük a két hetes Helga babát is, aki szépen gyarapodik, szülei pedig egyre fáradtabbak. A kicsi lány ugyanis éjszaka is kétóránként eszik. Lelkes fáradtság az övék...
Ezek az utazások és a munkában töltött idő tehát fárasztanak, de természetesen nem engedek többet magamnak, mint amit úgy érzek, még egészséges. Lételemem a mozgás, s az, hogy folyton teszek-veszek. Ezért bár fáradt vagyok olykor, de ez is lelkes fáradtság. Augsztustól pedig már csak és kizárólag a pocakomra fogok koncentrálni.
Alig várom, hogy megszülessen két tündérkénk. Új értelmet adtak az életünknek, s születésük pillanatától kezdve sem lehetek fáradt semmihez. Alig várom, hogy elláthassam őket az éjszakák közepén, hogy napközben sietősen beosszam az alvásidejüket egyéb teendőim elvégzésére, hogy mindent megtegyek az ő egészséges fejlődésükért. Rengeteg tervem van, amely már mind értük született meg bennem. Alig várom, hogy mindet megvalósíthassam, férjemet magam mellett tudva.
Szeretjük egymást...szeretjük a lelkes fáradtságot, a várakozást és mindent, amiről ez a leírhatatlan boldogság szól.
2011. július 22., péntek
Éltető dinnye
Mindig szerettem a finom ételeket, sosem volt gondom a táplálkozással. Sütni-főzni is nagyon szeretek. Ez nem meglepő, hiszen Édesanyám jóvoltából mindig egészséges és ízletes fogások kerültek a családi asztalra és kislány korunk óta igyekezett bevonni minket a házimunkába.
Viszont nagyon érdekes, hogy a családalapítás ebben a tekintetben is megváltoztatja az embert. Méginkább törekszem a tudatosságra, most már a szimpla konyhai akciókon túl szeretném megtanulni a befőtt- és lekvárbefőzés fortélyait is, hogy aztán saját termékeimmel töltsem meg a kamrát.
Kértem is anyát, hogy idén együtt csináljuk meg hamisíthatatlan baracklekvárját. De ő bölcsen csak azt felelte: "Kislányom, van neked most elég gondod, idén megcsinálom még egyedül, de jövőre majd együtt fogjuk, hogy megtanulhasd."
Anyu kertje maga az éltető forrás. Mindent megtermel, mi szem s szájnak ingere...Cukkini, uborka, paradicsom, paprika, burgonya, répa, zeller, zöldség, karalábé, sóska.....mhhh
Egykor ezt is szeretném továbbvinni, talán már jövőre elkezdem a kertészkedést, ha az ikrek engedik.
Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen véleményen leszek. Most azonban úgy gondolom, hogy attól nincs jobb, mint amit saját kertünkben termelünk meg.
Bizonyítják ezt terhességem alatt mért eredményeim is. Vitaminhiány: zéró. Ez bizony mindenkit meglep, tudván, ikrek cseperednek a pocakomban. Hiszen a vashiány például egybabás kismamáknál sem ritka, nemhogy az ikreseknél. Esetünkben azonban a helyes táplálkozás meghozta gyümölcsét. S bizony nem is akárhogyan!
20 hetes korukban vizsgálták a babákat utoljára, akkor éppen megfelelő méretűek és fejlettségűek voltak mindketten. Nagyon megnyugtatnak engem ezek a hírek, nincs is ennél fontosabb!
Korábban nem hittem, hogy a mögöttem lévő 27 év és jelenlegi életstílusom, ennyire befolyásolja az ő fejlődésüket. Nem kellett változtatnom semmit a terhességem idején a korábban megszokott étrendhez képest, igaz, a kívánósság rajtam is eluralkodik olykor. De szerencsére nálam ebben is a zöldség-gyümölcs a nyerő...és mostanában a gabonapehely...
Ami viszont állandó, az a görögdinnye. Nincs nap, hogy ne egyek belőle. S épp ma olvastam, hogy micsoda életető forrás ez a gyümölcs. Tele van ásványi anyagokkal, C-vitaminnal, egyáltalán nem hízlal és jó hatással van a veseműködésre. Mindez fontos a terhesség ideje alatt, így örülhetek: megint jó lóra tettem.
Ha már úgy döntöttem, hogy ma a táplálkozásról írok, muszáj szólnom a terhesvitaminokról is. Magam is próbáltam az orvos által javasolt gyógyszereket, de azoktól rettenetes hányingerem volt, egyetlen porcikám sem kívánta, hogy megegyem őket. Ekkor tisztán természetes alapanyagú vitaminokra váltottunk. Férjecském jártas ezekben a dolgokban, az ő utánajárásának is köszönhető, hogy ilyen jól érezzük magunkat a lányokkal!
Bár még messze terhességem vége, talán korainak tűnhet a tanácsom, de én már most ajánlom mindenkinek, hogy jól nézze meg, mit eszik meg akár étel, akár bogyókba zárt vitamin formájában. Kerüljük az E-betűket, szeressük a gyümölcsöket, zöldségeket, megbízható forrásból származó húsokat, házi készítésű finomságokat. S bár az én éltetőm jelenleg a dinnye - úgy is nézek ki, mint aki lenyelt egy tizenöt kilósat :-) - , most megyek és készítek valami tápláló magyarosat a konyhában!
Viszont nagyon érdekes, hogy a családalapítás ebben a tekintetben is megváltoztatja az embert. Méginkább törekszem a tudatosságra, most már a szimpla konyhai akciókon túl szeretném megtanulni a befőtt- és lekvárbefőzés fortélyait is, hogy aztán saját termékeimmel töltsem meg a kamrát.
Kértem is anyát, hogy idén együtt csináljuk meg hamisíthatatlan baracklekvárját. De ő bölcsen csak azt felelte: "Kislányom, van neked most elég gondod, idén megcsinálom még egyedül, de jövőre majd együtt fogjuk, hogy megtanulhasd."
Anyu kertje maga az éltető forrás. Mindent megtermel, mi szem s szájnak ingere...Cukkini, uborka, paradicsom, paprika, burgonya, répa, zeller, zöldség, karalábé, sóska.....mhhh
Egykor ezt is szeretném továbbvinni, talán már jövőre elkezdem a kertészkedést, ha az ikrek engedik.
Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen véleményen leszek. Most azonban úgy gondolom, hogy attól nincs jobb, mint amit saját kertünkben termelünk meg.
Bizonyítják ezt terhességem alatt mért eredményeim is. Vitaminhiány: zéró. Ez bizony mindenkit meglep, tudván, ikrek cseperednek a pocakomban. Hiszen a vashiány például egybabás kismamáknál sem ritka, nemhogy az ikreseknél. Esetünkben azonban a helyes táplálkozás meghozta gyümölcsét. S bizony nem is akárhogyan!
20 hetes korukban vizsgálták a babákat utoljára, akkor éppen megfelelő méretűek és fejlettségűek voltak mindketten. Nagyon megnyugtatnak engem ezek a hírek, nincs is ennél fontosabb!
Korábban nem hittem, hogy a mögöttem lévő 27 év és jelenlegi életstílusom, ennyire befolyásolja az ő fejlődésüket. Nem kellett változtatnom semmit a terhességem idején a korábban megszokott étrendhez képest, igaz, a kívánósság rajtam is eluralkodik olykor. De szerencsére nálam ebben is a zöldség-gyümölcs a nyerő...és mostanában a gabonapehely...
Ami viszont állandó, az a görögdinnye. Nincs nap, hogy ne egyek belőle. S épp ma olvastam, hogy micsoda életető forrás ez a gyümölcs. Tele van ásványi anyagokkal, C-vitaminnal, egyáltalán nem hízlal és jó hatással van a veseműködésre. Mindez fontos a terhesség ideje alatt, így örülhetek: megint jó lóra tettem.
Ha már úgy döntöttem, hogy ma a táplálkozásról írok, muszáj szólnom a terhesvitaminokról is. Magam is próbáltam az orvos által javasolt gyógyszereket, de azoktól rettenetes hányingerem volt, egyetlen porcikám sem kívánta, hogy megegyem őket. Ekkor tisztán természetes alapanyagú vitaminokra váltottunk. Férjecském jártas ezekben a dolgokban, az ő utánajárásának is köszönhető, hogy ilyen jól érezzük magunkat a lányokkal!
Bár még messze terhességem vége, talán korainak tűnhet a tanácsom, de én már most ajánlom mindenkinek, hogy jól nézze meg, mit eszik meg akár étel, akár bogyókba zárt vitamin formájában. Kerüljük az E-betűket, szeressük a gyümölcsöket, zöldségeket, megbízható forrásból származó húsokat, házi készítésű finomságokat. S bár az én éltetőm jelenleg a dinnye - úgy is nézek ki, mint aki lenyelt egy tizenöt kilósat :-) - , most megyek és készítek valami tápláló magyarosat a konyhában!
2011. július 16., szombat
Barack, magenta, padlizsán
Az ugyebár nem kérdés, hogy a gyerekek fejlődésében fontos szerepet játszik az a közeg, amiben felnőnek. Ezt mindannyian tapasztalhattuk saját életünk során.
Mára a divat a lakberendezésben is meghatározó, időről-időre új gyerekszobatrendek jelennek meg. Egy mai nő azt hiszem ezeket nem hagyhatja figyelmen kívül, de szerintem semmiképp sem szabad megfeledkezni a legfontosabb szempontról: első a babák igénye. Azt olvastam valahol - és egyet is rétek vele - hogy az ingergazdag környezet jó hatással van a kicsik fejlődésére. Hasznos lehet számukra a színek, minták használata.
Párommal általában mindenről gyors döntést hozunk. Így volt ez a gyerekszoba-bútorok esetében is, melyhez pillanatok alatt raktuk össze a fal, szőnyeg és függöny valamint kiegészítő dekorációk színeit.
Antik pác fa bútorok, barack fal, magenta-barack-padlizsán színű csíkos szőnyeg és ahhoz illő, pillangós függöny várja a kicsik érkezését. Itt-ott talán kivizöld is helyet kap majd a szobában...
A változatos színskála talán soknak tűnhet, de vidám gyerekekhez meggyőződésem, hogy ilyen szoba illik. S mi jókedvű gyerekek szülei szeretnénk lenni.
Magamból kiindulva úgy hiszem, nem tévedek ebben. 27 éve a fehér falak voltak a meghatározók, de mi, a nővéremmel már akkor színesre pingáltuk szobánkat....Anyukánk erre csak úgy tudott reagálni, hogy kijelölt egy területet, amin szabadon alkothattunk. Lelekesedésünket látva képtelen volt a számára sokkal kényelmesebb tiltást választani. Apukánknak is többletmunkával járt ez az engedékenység: időről-időre lefestette azt a bizonyos felületet. Biztos vagyok benne, hogy ez például hozzájárult ahhoz, hogy kreativitásból bőven akad Lindában és bennem is.
Remélem, kiderült, újra jókedvű vagyok. A néhány nappal ezelőtti borús hangulat mára a múlté.
Tegnap ugyanis nagy nap volt.
Láttuk a babákat, húsz hetesek múltak és minden rendben velük. Ismét 4D-s ultrahangra mentünk, igaz, négy dimenziós képet csak egyikükről sikerült készíteni, másikuk elbújt a méhlepény mögé. Az egyszerű ultrahang azonban gyönyörű betekintést engedett kicsiny világukba. Először szundiztak. Aztán felébredtek és egymást maceráltak. Konkrétan kikboxnak tűnt a dolog: egyikük talpával cirózta meg a másik pofiját, az pedig balegyenessel válaszolt. Igazán vicces volt ezt látni. Én persze ezt is úgy éltem meg, hogy így fedezik fel egymás és saját maguk testét és képességeit.
Nagy nap volt a tegnapi azért is, mert nővéremhez megérkezett Vivi, aki olyan nekünk, mintha a testvérünk lenne. Édesanyja pocakjában volt még, amikor jó barát lett a két család. Idestova 21 éve ennek. Az, hogy tesóm boldog, kivirít engem is. Vivi jelenléte megszünteti a honvágyát jó időre, s így nekem is könnyebb.
Szóval most barack, magenta és padlizsán színekben pompázik világom. Háborítatlan, mesebeli világ ez, de cukormázas hercegnők nélkül...legalábbis addig mindenképp, amíg Csenge és Kincső - most így hívjuk őket - maguknak nem pingálják a falukra Hófehérkét, Arielt és Hamupipőkét...
Mára a divat a lakberendezésben is meghatározó, időről-időre új gyerekszobatrendek jelennek meg. Egy mai nő azt hiszem ezeket nem hagyhatja figyelmen kívül, de szerintem semmiképp sem szabad megfeledkezni a legfontosabb szempontról: első a babák igénye. Azt olvastam valahol - és egyet is rétek vele - hogy az ingergazdag környezet jó hatással van a kicsik fejlődésére. Hasznos lehet számukra a színek, minták használata.
Párommal általában mindenről gyors döntést hozunk. Így volt ez a gyerekszoba-bútorok esetében is, melyhez pillanatok alatt raktuk össze a fal, szőnyeg és függöny valamint kiegészítő dekorációk színeit.
Antik pác fa bútorok, barack fal, magenta-barack-padlizsán színű csíkos szőnyeg és ahhoz illő, pillangós függöny várja a kicsik érkezését. Itt-ott talán kivizöld is helyet kap majd a szobában...
A változatos színskála talán soknak tűnhet, de vidám gyerekekhez meggyőződésem, hogy ilyen szoba illik. S mi jókedvű gyerekek szülei szeretnénk lenni.
Magamból kiindulva úgy hiszem, nem tévedek ebben. 27 éve a fehér falak voltak a meghatározók, de mi, a nővéremmel már akkor színesre pingáltuk szobánkat....Anyukánk erre csak úgy tudott reagálni, hogy kijelölt egy területet, amin szabadon alkothattunk. Lelekesedésünket látva képtelen volt a számára sokkal kényelmesebb tiltást választani. Apukánknak is többletmunkával járt ez az engedékenység: időről-időre lefestette azt a bizonyos felületet. Biztos vagyok benne, hogy ez például hozzájárult ahhoz, hogy kreativitásból bőven akad Lindában és bennem is.
Remélem, kiderült, újra jókedvű vagyok. A néhány nappal ezelőtti borús hangulat mára a múlté.
Tegnap ugyanis nagy nap volt.
Láttuk a babákat, húsz hetesek múltak és minden rendben velük. Ismét 4D-s ultrahangra mentünk, igaz, négy dimenziós képet csak egyikükről sikerült készíteni, másikuk elbújt a méhlepény mögé. Az egyszerű ultrahang azonban gyönyörű betekintést engedett kicsiny világukba. Először szundiztak. Aztán felébredtek és egymást maceráltak. Konkrétan kikboxnak tűnt a dolog: egyikük talpával cirózta meg a másik pofiját, az pedig balegyenessel válaszolt. Igazán vicces volt ezt látni. Én persze ezt is úgy éltem meg, hogy így fedezik fel egymás és saját maguk testét és képességeit.
Nagy nap volt a tegnapi azért is, mert nővéremhez megérkezett Vivi, aki olyan nekünk, mintha a testvérünk lenne. Édesanyja pocakjában volt még, amikor jó barát lett a két család. Idestova 21 éve ennek. Az, hogy tesóm boldog, kivirít engem is. Vivi jelenléte megszünteti a honvágyát jó időre, s így nekem is könnyebb.
Szóval most barack, magenta és padlizsán színekben pompázik világom. Háborítatlan, mesebeli világ ez, de cukormázas hercegnők nélkül...legalábbis addig mindenképp, amíg Csenge és Kincső - most így hívjuk őket - maguknak nem pingálják a falukra Hófehérkét, Arielt és Hamupipőkét...
2011. július 13., szerda
Most nehéz
Most nehéz jókedvűnek lennem. Nem tudom pontosan meghatározni, mitől borús a hangulatom, azt hiszem, sokminden összejött, amelyek összeadódva most felülkerekednek az ikrektől kapott örömökön.
Először is itt az alapérzés, amivel minden nap meg kell küzdenem: tesóm hiánya. Sokszor ha csak rágondolok is pityergés jön rám...S ahogy telik az idő, egyre rosszabb, egyre jobban szeretném őt megölelni végre, megbeszélni vele személyesen az élményeimet, szeretném megosztani vele mindazt, ami bennem van.
Aztán a másik indikátor maga az élet. Ez a sajnos kegyetlen világ, amelyben az őszinte, tiszta szívű embernek érvényesülni egyre nehezebb. A munkámban minden rendben, hamarosan leteszem a lantot, hiszen tegnap már betöltöttem a 20. hetet. Veszélyeztetett terhesként ennyi épp elég volt a mindennapos hajtásból. Úgy érzem, ez a váltás, az itthonlét is riaszt egy kicsit. Hogyan lesz azután? Meg fogok felelni a gyermekeimnek? A munkámban sikeres voltam. Sikeres édesanya is leszek? - ezek a kérdések összekuszálják érzéseimet.
Ráadásul telehold van és éjaszaka is nagy meleg. Ilyenkor pihenni sem tud az ember, a várandós nő főleg nem, csak kattog-kattog-kattog az agya...
Például azon, hogy alig várom már a házfelújítás végét. Éjjel szoktam gondolkodni, mi, hogyan következik. Már látom a befejezést és már a bababútorokat is megvettük, készül a gyerekszoba. Természetesen boldog vagyok ettől, örülök, hogy gyönyörű otthonba születnek a csöppségek. De azért teher is egy ekkora munka, főleg így, óriási pocakkal.
S az utolsó, ami hozzájárul nehéz időszakomhoz - butaság, de sajnos ez is közrejátszik - a nagy léptékű gyarapodásom. Nem lenne ezzel semmi gond, hiszen párom szépnek lát, és én is magamat. Nehézkes már a mozgás, nem vagyok olyan kis sajtkukac, mint egyébként. De mindez nem is lenne baj. Viszont amikor bizonyos emberek első kérdése ez: mennyit híztál már? Na erre legutóbb csak annyit mondtam: annyit, amennyi látszik! Hát nem? Mi köze hozzá? Ez az időszak erről szól és ha bálna leszek sem bánom, ikreket várok... De ha csak egy bébit várnék is mindent megadnék neki, amire szüksége van. Hihetetlen, hogy emberek mennyire nincsenek tisztában a terhességgel, azzal, hogy mi játszódik le egy anyában: az örökös aggodalom, hogy jól van-e, jól vannak-e a bébik, s emellett minden csak másod, harmadlagos dolog.
Egyszeri és megismételhetetlen kilenc hónap ez, ambivalens érzésekkel teli. Most nehéz...Azonban összességében mégis úgy gondolom, akár életem végéig is eltarthatna, annyira szép!
Először is itt az alapérzés, amivel minden nap meg kell küzdenem: tesóm hiánya. Sokszor ha csak rágondolok is pityergés jön rám...S ahogy telik az idő, egyre rosszabb, egyre jobban szeretném őt megölelni végre, megbeszélni vele személyesen az élményeimet, szeretném megosztani vele mindazt, ami bennem van.
Aztán a másik indikátor maga az élet. Ez a sajnos kegyetlen világ, amelyben az őszinte, tiszta szívű embernek érvényesülni egyre nehezebb. A munkámban minden rendben, hamarosan leteszem a lantot, hiszen tegnap már betöltöttem a 20. hetet. Veszélyeztetett terhesként ennyi épp elég volt a mindennapos hajtásból. Úgy érzem, ez a váltás, az itthonlét is riaszt egy kicsit. Hogyan lesz azután? Meg fogok felelni a gyermekeimnek? A munkámban sikeres voltam. Sikeres édesanya is leszek? - ezek a kérdések összekuszálják érzéseimet.
Ráadásul telehold van és éjaszaka is nagy meleg. Ilyenkor pihenni sem tud az ember, a várandós nő főleg nem, csak kattog-kattog-kattog az agya...
Például azon, hogy alig várom már a házfelújítás végét. Éjjel szoktam gondolkodni, mi, hogyan következik. Már látom a befejezést és már a bababútorokat is megvettük, készül a gyerekszoba. Természetesen boldog vagyok ettől, örülök, hogy gyönyörű otthonba születnek a csöppségek. De azért teher is egy ekkora munka, főleg így, óriási pocakkal.
S az utolsó, ami hozzájárul nehéz időszakomhoz - butaság, de sajnos ez is közrejátszik - a nagy léptékű gyarapodásom. Nem lenne ezzel semmi gond, hiszen párom szépnek lát, és én is magamat. Nehézkes már a mozgás, nem vagyok olyan kis sajtkukac, mint egyébként. De mindez nem is lenne baj. Viszont amikor bizonyos emberek első kérdése ez: mennyit híztál már? Na erre legutóbb csak annyit mondtam: annyit, amennyi látszik! Hát nem? Mi köze hozzá? Ez az időszak erről szól és ha bálna leszek sem bánom, ikreket várok... De ha csak egy bébit várnék is mindent megadnék neki, amire szüksége van. Hihetetlen, hogy emberek mennyire nincsenek tisztában a terhességgel, azzal, hogy mi játszódik le egy anyában: az örökös aggodalom, hogy jól van-e, jól vannak-e a bébik, s emellett minden csak másod, harmadlagos dolog.
Egyszeri és megismételhetetlen kilenc hónap ez, ambivalens érzésekkel teli. Most nehéz...Azonban összességében mégis úgy gondolom, akár életem végéig is eltarthatna, annyira szép!
2011. július 11., hétfő
Angyal szállt a Földre le
Tegnap megszületett imádott barátnőm kislánya, Helga. Kismama és kisbabája jól vannak, mint ahogy az éppen születésnapját ünneplő édesapa is.
Két órával a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető, 12 órás szülés után már ott voltam mellettük. Sírtunk, nevettünk, megengedték, hogy én is megéljem velük a csodát.
Mert most tényleg egy Angyal szállt a Földre le. Fekete hajú, szépen megtermett, egészséges kis tünemény.
A család nem kis utat tett meg idáig, megérdemlik a felhőtlen boldogságot. Közös életüket mindig a béke és a szeretet jellemezte, de komoly buktatókat is gördített lábuk elé a sors: imádott családtagok elvesztése, egészségügyi, munkahelyi gondok. Ők azonban mégis mindig megmaradtak egymásnak, összetartó, lehetetlent és szomorúságot nem ismerő embereknek. Hosszú, boldog együtt töltött éveiket koronázták meg kislányuk születésével.
Kapcsolatunk Lilivel még az egyetemen indult, idestova kilenc éve elválaszthatatlanok vagyunk!
Mindig számíthattam rájuk én magam is: jóban-rosszban mellettem állt férjével együtt, akit szintén jó barátomnak mondhatok. Lilivel terhességünk egy szakasza is egy időre esett, így tapasztalatainkat e téren is megoszthattuk egymással. Sokat tanultam tőle, s még fogok is! Most jön a gyakorlati képzés…
Lilla most megkapta, ami mindig is járt neki: Angyal szállt hozzá a Földre le és tudom, hogy mostantól kezdve csupa jó fog történni velük. Mert ha valaki, hát ő megérdemli!
2011. július 7., csütörtök
Csajbuli a pocakkuckóban
Odabent buli van a javából!
Betöltöttük a 19. hetet és egyre gyakrabban érzem ikerlányaink mocorgását.
Az ultrahangok alkalmával láthattunk, hogy szaporán jár kezük-lábuk, egymáshoz bújnak, szelíden felfedezik saját magukat és egymást.
Mostanában mindennap tapasztalom mozgásukat, s ilyenkor mindig mosoly ül arcomra. Ábrándozom, vajon mit éreznek odabent...Mesés élet lehet az övék, hiszen ők még nem érzik a világ viharait, az emberi gonoszságot, nem tudják, milyen megbántva lenni, milyen az önzőség és az irigység. Egyszóval paradicsomi harmónia az övék, olyan, amit magunknak is kívánunk, de megkapni már sosem fogjuk. Talán egyetlen helyen lehet még ilyen idilli minden...
S belegondolok abba is, hogy micsoda felelősség a babavárás. Minden, amit a kismama átél, érez, gondol és bevisz a szervezetébe, hat a fejlődő gyermek, a mi esetünkben gyermekek méhen belüli világára, s majdani életükre.
Nálunk egyelőre tehát minden álomszerű: a finom kis mozgásoktól a házibuli hangulatot sejtető ramazuliig mindent tapasztalok.
Boldogok vagyunk mind a négyen, igaz édesapjuk általában lemarad a csajbulikról. Mire testközelbe kerül, a lányok abbahagyják a táncot. Ez még egy kis időre hármunk titka marad....élvezem minden pillanatát!
Betöltöttük a 19. hetet és egyre gyakrabban érzem ikerlányaink mocorgását.
Az ultrahangok alkalmával láthattunk, hogy szaporán jár kezük-lábuk, egymáshoz bújnak, szelíden felfedezik saját magukat és egymást.
Mostanában mindennap tapasztalom mozgásukat, s ilyenkor mindig mosoly ül arcomra. Ábrándozom, vajon mit éreznek odabent...Mesés élet lehet az övék, hiszen ők még nem érzik a világ viharait, az emberi gonoszságot, nem tudják, milyen megbántva lenni, milyen az önzőség és az irigység. Egyszóval paradicsomi harmónia az övék, olyan, amit magunknak is kívánunk, de megkapni már sosem fogjuk. Talán egyetlen helyen lehet még ilyen idilli minden...
S belegondolok abba is, hogy micsoda felelősség a babavárás. Minden, amit a kismama átél, érez, gondol és bevisz a szervezetébe, hat a fejlődő gyermek, a mi esetünkben gyermekek méhen belüli világára, s majdani életükre.
Nálunk egyelőre tehát minden álomszerű: a finom kis mozgásoktól a házibuli hangulatot sejtető ramazuliig mindent tapasztalok.
Boldogok vagyunk mind a négyen, igaz édesapjuk általában lemarad a csajbulikról. Mire testközelbe kerül, a lányok abbahagyják a táncot. Ez még egy kis időre hármunk titka marad....élvezem minden pillanatát!
2011. július 3., vasárnap
HajnalCsillag
Sokat köszönhetek az írásnak: a munkámat, a személyes kiteljesedésemet és ami a legfontosabb, a szerelmemet és most már elmondhatom, hogy a gyermekeimet is.
Kapcsolatunk egy rendezvényen indult, ahol ő volt a főszervező, én pedig munakörömből adódóan jelentem meg. Ismertük egymást már korábban is, de akkoriban mindketten mással voltunk még elfoglalva. Bő egy éve azonban olyat láttam szép barna szemében, mint amit korábban egyetlen férfiéban sem: csodálatot, rajongást és azt, hogy ért engem, belelát a lelkembe és hogy nagyon akar engem.
Egy héttel ezután randiztunk először. Szép koratavaszi szombat délután volt. Minden spontán történt, nem izgultam túl a dolgot, valahogy éreztem, nincs min aggódnom, ez más, mint a többi. Jött értem, mjad a kocsijában eldöntöttük, hogy mit is szeretnénk csinálni. Így hát tettük, amihez épp kedvünk volt: autóztunk, itt-ott megálltunk sétálni, este pedig elmentünk egy szórakozóhelyre. Ott csattant el az első csók is: olyan gyönyörű volt, hogy máig szoktam kérni Tőle "olyan igazi első csókot". A hajamba túrt, határozottan, ugyanakkor mégis lágyan és lassan közelített felém...édes volt, mint a méz...azt hiszem, mát itt eldőlt minden.
Alig telt el az első csóktól számítva öt fantasztikus hónap, amikor egy augusztusi estén megkérte a kezem. Ez is az autójában történt, mint ahogy első komoly beszélgetéseink többsége is annak idején. Nekem ez is elég romantikus lett volna, mert szeretem a kocsiját, a kis közös kuckónkat, de a sors azért ennél jobbat szánt nekünk.
Hirtelen félreállt és nem egy, hanem 10-20 "olyan igazi első csókot" adtunk egymásnak. Mire kinyitottam a szemem, előttem volt a kis dobozka, benne a gyűrűvel...
- Ehhez mit szólsz? - kérdezte. - Leszel a feleségem?
- Persze hogy leszek! - vágtam rá.
De nem ám, hogy imádottam hozott nekem egy gyűrűt! Ő mindjárt megvett mindent: karikát, kísérőt és magának is a karikát. Így mindkettőnk ujján ott csillogott a hűség szimbóluma, amikor újra elindultunk.
S ebben a pillanatban - már-már hihetetlen módon - lehullott előttünk egy hullócsillag.
Életem csodája indult el ekkor.
Azóta jártam egy asztrológusnál. Elmondta, hogy a házasságunk úgy benne van a 2011-es év első felében, mint a hosszútávfutónak a kilométerjelző tábla, s azt is látta, hogy kapcsolatunk ún. történelmi időkre szól. Vagyis örökre. Elmondta azt is, hogy hamarosan édesanya leszek, s hogy az anyaság teljes embert kíván majd.
Hajnal és Csillag. Így szeretném nevezni ikerlányainkat.
Kapcsolatunk egy rendezvényen indult, ahol ő volt a főszervező, én pedig munakörömből adódóan jelentem meg. Ismertük egymást már korábban is, de akkoriban mindketten mással voltunk még elfoglalva. Bő egy éve azonban olyat láttam szép barna szemében, mint amit korábban egyetlen férfiéban sem: csodálatot, rajongást és azt, hogy ért engem, belelát a lelkembe és hogy nagyon akar engem.
Egy héttel ezután randiztunk először. Szép koratavaszi szombat délután volt. Minden spontán történt, nem izgultam túl a dolgot, valahogy éreztem, nincs min aggódnom, ez más, mint a többi. Jött értem, mjad a kocsijában eldöntöttük, hogy mit is szeretnénk csinálni. Így hát tettük, amihez épp kedvünk volt: autóztunk, itt-ott megálltunk sétálni, este pedig elmentünk egy szórakozóhelyre. Ott csattant el az első csók is: olyan gyönyörű volt, hogy máig szoktam kérni Tőle "olyan igazi első csókot". A hajamba túrt, határozottan, ugyanakkor mégis lágyan és lassan közelített felém...édes volt, mint a méz...azt hiszem, mát itt eldőlt minden.
Alig telt el az első csóktól számítva öt fantasztikus hónap, amikor egy augusztusi estén megkérte a kezem. Ez is az autójában történt, mint ahogy első komoly beszélgetéseink többsége is annak idején. Nekem ez is elég romantikus lett volna, mert szeretem a kocsiját, a kis közös kuckónkat, de a sors azért ennél jobbat szánt nekünk.
Hirtelen félreállt és nem egy, hanem 10-20 "olyan igazi első csókot" adtunk egymásnak. Mire kinyitottam a szemem, előttem volt a kis dobozka, benne a gyűrűvel...
- Ehhez mit szólsz? - kérdezte. - Leszel a feleségem?
- Persze hogy leszek! - vágtam rá.
De nem ám, hogy imádottam hozott nekem egy gyűrűt! Ő mindjárt megvett mindent: karikát, kísérőt és magának is a karikát. Így mindkettőnk ujján ott csillogott a hűség szimbóluma, amikor újra elindultunk.
S ebben a pillanatban - már-már hihetetlen módon - lehullott előttünk egy hullócsillag.
Életem csodája indult el ekkor.
Azóta jártam egy asztrológusnál. Elmondta, hogy a házasságunk úgy benne van a 2011-es év első felében, mint a hosszútávfutónak a kilométerjelző tábla, s azt is látta, hogy kapcsolatunk ún. történelmi időkre szól. Vagyis örökre. Elmondta azt is, hogy hamarosan édesanya leszek, s hogy az anyaság teljes embert kíván majd.
Hajnal és Csillag. Így szeretném nevezni ikerlányainkat.
2011. július 1., péntek
Megmutatták magukat!
Június 30. - Túl vagyunk az izgalmakon
Hosszú volt az elmúlt éjszaka...azt hittem, sosem jön el a reggel. Aztán csak kivirradt, bár a napsugarakat már hiába vártam, zuhogó esőben indultam dolgozni. Sok teendőm volt a 18 hetes ultrangvizsgálat előtt. Viszont szárnyakat kaptam a tudattól, hogy hamarosan látjuk a babákat és minden aggodalmam ellenére bíztam abban, hogy csupa jó hírt kapunk róluk. Így aztán gyorsan elintéztem a munkahelyi feladataimat és időben indultam a kórházba.
Ekkorra már eloszlottak a szürke felhők. Sétáltam.
Aztán megérkezett férjuram is, így a főbejáratot már együtt, kézenfogva léptük át.
A szonográfusunk elsőként szólított minket. Nagyszerű - gondoltam - most már csak percek kérdése és minden kiderül.
Így is lett.
A doktor csendet kért és hosszasan, alaposan megnézegette őket. De azon kívül, hogy egyikük picit kisebb a másiknál, semmi aggodalmasat nem fedezett föl. Ez a "tünet" gyakori az ikreknél, s a különbség a mi esetünkben csekély. De figyelni kell a fejlődésüket, nehogy egyikük teljesen lemaradjon és tragédia történjen. Mikor ezt elmagyarázta, gondoltam, talán most már kérdezhetek Tőle...így hát óvatosan szóltam:
- Ha jól értem, ezen kívül mindent rendben talált doktor úr...
- Igen, úgy látom, rendben vannak.
- És a nemüket esetleg meg lehet már állapítani?
- Ó persze, az egyértelmű!
- Igen!?? És nem is mondja? Kiket várunk?
- Két kislányt.
Ekkor azt hittem, a párom elájul a meglepetéstől. Ő ugyanis meg volt róla győződve, hogy fiaink lesznek, vagy legalább egy fiú, egy lány. De ahogy az lenni szokott: épp az ellenkezőjét hozta az élet. Én csak ennyit reagáltam:
- Fel a fejjel szívem! Gondolj bele, egész életedben szerelmes lehetsz a lányaidba!
Na nem is csüggedt sokáig, annak örültünk mindketten, hogy egészségesek a csajok. S visszagondolva eddigi életemre, igencsak szép kapcsolatunk volt mindig nővéremmel, és a szüleink is hálásak a sorsnak, hogy két lányt adott nekik.
Viszont az elmúlt négy hónapban elfogadtuk azt, talán születésükig kétely marad a nemük. Unisex ikerbabakocsival, szobaszínnel és ruhácskákkal készültünk. Most azonban ismét új helyzethez kell alkalmazkodnunk: lányaink lesznek!
Hosszú volt az elmúlt éjszaka...azt hittem, sosem jön el a reggel. Aztán csak kivirradt, bár a napsugarakat már hiába vártam, zuhogó esőben indultam dolgozni. Sok teendőm volt a 18 hetes ultrangvizsgálat előtt. Viszont szárnyakat kaptam a tudattól, hogy hamarosan látjuk a babákat és minden aggodalmam ellenére bíztam abban, hogy csupa jó hírt kapunk róluk. Így aztán gyorsan elintéztem a munkahelyi feladataimat és időben indultam a kórházba.
Ekkorra már eloszlottak a szürke felhők. Sétáltam.
Aztán megérkezett férjuram is, így a főbejáratot már együtt, kézenfogva léptük át.
A szonográfusunk elsőként szólított minket. Nagyszerű - gondoltam - most már csak percek kérdése és minden kiderül.
Így is lett.
A doktor csendet kért és hosszasan, alaposan megnézegette őket. De azon kívül, hogy egyikük picit kisebb a másiknál, semmi aggodalmasat nem fedezett föl. Ez a "tünet" gyakori az ikreknél, s a különbség a mi esetünkben csekély. De figyelni kell a fejlődésüket, nehogy egyikük teljesen lemaradjon és tragédia történjen. Mikor ezt elmagyarázta, gondoltam, talán most már kérdezhetek Tőle...így hát óvatosan szóltam:
- Ha jól értem, ezen kívül mindent rendben talált doktor úr...
- Igen, úgy látom, rendben vannak.
- És a nemüket esetleg meg lehet már állapítani?
- Ó persze, az egyértelmű!
- Igen!?? És nem is mondja? Kiket várunk?
- Két kislányt.
Ekkor azt hittem, a párom elájul a meglepetéstől. Ő ugyanis meg volt róla győződve, hogy fiaink lesznek, vagy legalább egy fiú, egy lány. De ahogy az lenni szokott: épp az ellenkezőjét hozta az élet. Én csak ennyit reagáltam:
- Fel a fejjel szívem! Gondolj bele, egész életedben szerelmes lehetsz a lányaidba!
Na nem is csüggedt sokáig, annak örültünk mindketten, hogy egészségesek a csajok. S visszagondolva eddigi életemre, igencsak szép kapcsolatunk volt mindig nővéremmel, és a szüleink is hálásak a sorsnak, hogy két lányt adott nekik.
Viszont az elmúlt négy hónapban elfogadtuk azt, talán születésükig kétely marad a nemük. Unisex ikerbabakocsival, szobaszínnel és ruhácskákkal készültünk. Most azonban ismét új helyzethez kell alkalmazkodnunk: lányaink lesznek!
2011. június 29., szerda
Szerelem az anyaméhben
Június 20. - Négy dimenziós élmény
Ezen a napon sok teendőm volt: munka előtt vérvételre siettem, sikeresen túl is lettem rajta. Aztán a 18 hetes ultrahang-vizsgálatra kértem előjegyzést és érdeklődtem a 4 dimenziós ultrahangról is. Ez utóbbira még aznap délutánra visszahívtak.
Izgalmas várakozással telt a nap, ugyanis engem nem az érdekelt, hogy kire hasonlítanak a babák vagy hogy milyen neműek, hanem hogy az utolsó vizsgálat óta eltelt időszakban is minden rendben zajlott-e. A szonográfus is ezzel kezdte: addig nem indítja el a felvételt, amíg anatómiailag meg nem nézi a bébiket - mondta....Néhány perc aggodalom....aztán indult a felvétel, tehát minden rendben! Innentől kezdve nyugodtan moziztunk drága férjecskémmel.
Fantasztikus volt látni őket, hogy együtt éldegélnek kuckójukban. Ez aztán szerelem a köbön!-gondoltam. Hihetetlen élmény volt betekintést nyerni különös világukba: ahogy apró végtagjaikkal hol egymásba fonódva, hol egymást cirógatva jelzik az egymás iránt érzett szeretetüket. S hátborzongatóan gyönyörű belegondolni abba is, hogy nekik nemcsak velem van kapcsolatuk, hanem egymással is, és hogy ők már most, az anyaméhben tudják, hogy milyen az emberi érintés, a simogatás, milyen együtt elaludni és felébredni, milyen együtt ejtőzni miközben anya vagy apa egy dalt dúdol nekik, esetleg milyen együtt, négyesben kacagni.
Kiderült a vizsgálat során az is, hogy két méhlepényből táplálkoznak. Ez azért örömteli információ, mert így nem fordulhat elő, hogy egyiküknek esetleg nem jutna megfelelő mennyiségű tápanyag. Eddig a szakemberek úgy látták, hogy " egy tányérből esznek". Mondogattam is mindig a pocakbérlőknek, hogy "osztozzatok meg szépen a finom falatokon, nehogy valamelyikőtök éhes maradjon". Azóta tehát tudjuk, hogy ez a veszély nem állt fönn, de úgy gondolom, a testvériességet nem lehet elég korán megtanítani gyermekeinkkel.
A nemük viszont nem derült ki. Mutatták megukat szépen, többször is, de még nem volt mit meglátni. Talán a legközelebbi ultrahangon e tekintetben is okosabbak leszünk. Hosszas tanulmányozás után végül a szonográfus annyit mondott mosolyogva a páromnak, aki nem tudta leplezni fiúgyermek iránti vágyát, hogy "Apuka, azért még ne fessen abban a szobában minden falat kékre!" - ezen mindannyian jót derültünk.
Holnap nagy nap lesz: a 18 hetes ultrahangunk napja. Ekkor nagyjából minden kiderül, ami az anyaméhben töltött időben kiderülhet a babák állapotáról. Alaposan átnézik szerveiket, összsítik a véreredményeket és egyéb vizsgálatokat. Innentől kezdve már tényeg a gyarapodásé, erősödésé a főszerep.
Olyan izgatott vagyok, mint amilyen még soha: nem fogható ez az első randi előtt érzett izgalomhoz, a vizsgadrukkhoz, a munkahelyi stresszhez, de teljesen még a szeretteink iránt érzett aggodalomhoz sem.
A csodát akarom átélni. Vajon sikerülhet? Lehetek ilyen szerencsés? Ők a mi gyermekeink, két tünemény.
Ezt egész egyszerűen nem lehet szavakba önteni.
Ezen a napon sok teendőm volt: munka előtt vérvételre siettem, sikeresen túl is lettem rajta. Aztán a 18 hetes ultrahang-vizsgálatra kértem előjegyzést és érdeklődtem a 4 dimenziós ultrahangról is. Ez utóbbira még aznap délutánra visszahívtak.
Izgalmas várakozással telt a nap, ugyanis engem nem az érdekelt, hogy kire hasonlítanak a babák vagy hogy milyen neműek, hanem hogy az utolsó vizsgálat óta eltelt időszakban is minden rendben zajlott-e. A szonográfus is ezzel kezdte: addig nem indítja el a felvételt, amíg anatómiailag meg nem nézi a bébiket - mondta....Néhány perc aggodalom....aztán indult a felvétel, tehát minden rendben! Innentől kezdve nyugodtan moziztunk drága férjecskémmel.
Fantasztikus volt látni őket, hogy együtt éldegélnek kuckójukban. Ez aztán szerelem a köbön!-gondoltam. Hihetetlen élmény volt betekintést nyerni különös világukba: ahogy apró végtagjaikkal hol egymásba fonódva, hol egymást cirógatva jelzik az egymás iránt érzett szeretetüket. S hátborzongatóan gyönyörű belegondolni abba is, hogy nekik nemcsak velem van kapcsolatuk, hanem egymással is, és hogy ők már most, az anyaméhben tudják, hogy milyen az emberi érintés, a simogatás, milyen együtt elaludni és felébredni, milyen együtt ejtőzni miközben anya vagy apa egy dalt dúdol nekik, esetleg milyen együtt, négyesben kacagni.
Kiderült a vizsgálat során az is, hogy két méhlepényből táplálkoznak. Ez azért örömteli információ, mert így nem fordulhat elő, hogy egyiküknek esetleg nem jutna megfelelő mennyiségű tápanyag. Eddig a szakemberek úgy látták, hogy " egy tányérből esznek". Mondogattam is mindig a pocakbérlőknek, hogy "osztozzatok meg szépen a finom falatokon, nehogy valamelyikőtök éhes maradjon". Azóta tehát tudjuk, hogy ez a veszély nem állt fönn, de úgy gondolom, a testvériességet nem lehet elég korán megtanítani gyermekeinkkel.
A nemük viszont nem derült ki. Mutatták megukat szépen, többször is, de még nem volt mit meglátni. Talán a legközelebbi ultrahangon e tekintetben is okosabbak leszünk. Hosszas tanulmányozás után végül a szonográfus annyit mondott mosolyogva a páromnak, aki nem tudta leplezni fiúgyermek iránti vágyát, hogy "Apuka, azért még ne fessen abban a szobában minden falat kékre!" - ezen mindannyian jót derültünk.
Holnap nagy nap lesz: a 18 hetes ultrahangunk napja. Ekkor nagyjából minden kiderül, ami az anyaméhben töltött időben kiderülhet a babák állapotáról. Alaposan átnézik szerveiket, összsítik a véreredményeket és egyéb vizsgálatokat. Innentől kezdve már tényeg a gyarapodásé, erősödésé a főszerep.
Olyan izgatott vagyok, mint amilyen még soha: nem fogható ez az első randi előtt érzett izgalomhoz, a vizsgadrukkhoz, a munkahelyi stresszhez, de teljesen még a szeretteink iránt érzett aggodalomhoz sem.
A csodát akarom átélni. Vajon sikerülhet? Lehetek ilyen szerencsés? Ők a mi gyermekeink, két tünemény.
Ezt egész egyszerűen nem lehet szavakba önteni.
2011. június 28., kedd
The beginning
Március 26. - Életem legszebb napja, az esküvőnk
Itt kezdődik a történet, mert mint utóbb kiderült, a pocaklakók ekkor már velünk voltak. Gyönyörű nap volt, minden tökéletesen zajlott. Megleptésként Kökény Attila énekelt a polgári esküvőnkön, a templomban gyönyörű hegedűszó hasított a meghatott boldogság levegőjébe. Egy dolog hibádzott csupán: drága testvérem nem lehetett velem. De az internetnek hála virtuálisan leküzdöttük a köztünk lévő távolságot...s bármennyire is közel áll hozzám, még ő sem gondolta, hogy két tünemény fejlődik a szívem alatt, miközben kimondom a boldogító igent. Honnan is gondolhatta volna, amikor még én sem tudtam!
Március 30 - Április 2. - Nászút a tornyok városában, Prágában
Prágában az volt az egyik fő alakításunk, hogy nem mehettünk be az Aranymívesek utcájába...épp renoválták ekkor...rettenetesen rosszul érintett a dolog, hiszen nagyon régóta vágytam a cseh művészet kis mesebeli világába. Ezt leszámítva szuperül éreztük magunkat: gyönyörű város Prága, kedves, magyarbarát emberekkel, ízletes gasztronómiával.
A sok sétában megfáztunk mindketten, ezért úgy gondoltuk, meglátogatjuk Karloví Varyt, ami köztudottan híres gyógyfürdőiről. Azonban ekkor már gyanús voltam magamnak, gondoltam, nézzük meg előbb, nem várunk-e gyermeket. Enyhén szólva mosolygott a gyógyszertáros, amikor a Vencel téren angolul kértem segítséget, terhességi tesztek után érdeklődve.
Visszaérve a szállodába jött az öröm: a tesztek szerint babát várunk... :-)
Kell ennél jobb hír friss, családalapítást tervező, szerelmes házaspárnak?
Másnap örömünkben magunk mögött hagytuk Prágát, és hazáig repültünk járgányunkkal.
Április 5. - Az első ultrahang
Kedd reggel volt, nagyon betegen ébredtem: beköszöntött az első rosszullét. A padlóról szedett össze kedvesem, így indultunk az első ultrahangunkra. S bár a rosszullét nem szűnt, a kedvem derűs lett a hírtől: ép petezsákunk van, hat hetes terhes vagyok.
Április 12. - A megdöbbenés: ketten vannak
Nyolc hetes vizsgálatunk meglepetést hozott: két szívdobogást fedeztünk fel. A szonográfus közölte, két kilenc milliméteres kis emberke fejlődik bennem. 5 másodperc döbbenet után arra gondoltam: Istenem, csak mindketten fejlődjenek egészségesen! Majd arra, hogy milyen jó is lesz nekik, egyből lesz testvérük, pláne ha olyan testvérei lesznek egymásnak, mint amilyenek mi vagyunk Lindával!
Hívtam is Sista'-t egyből, nem számított, hogy Amerikában ekkor még hajnal van. Sírt az örömtől, ahogy én is, apukám is, anyukám is, mindeki.
Aztán elkezdtem agyalni: honnan az ikervonal a családban? Arra jutottam, hogy anyukám révén örökölhettem, ami jó hír, mert az ő családja bizony atomerős-szervezetű. S ha az ő szüleitől, vagyis nagyszüleimtől jött ez az áldás, akkor bizony az égben született............
Május 3 - Mindketten megvannak!
Kilenc hét, hat naposan vártunk az újabb ultrahang-vizsgálatra. Nagyon izgultam, épek-e mindketten, megfelelően fejlődtek-e mindketten. Hála Istennek mindent rendben talált a szonográfus, s ekkor láthatóvá vált az is, ami eddig nem: amnion elválasztó vonal van a bébik között, ami biztonságot jelent számukra például a köldökzsinór egymás nyakára való tekeredése ellen.
Hogy egy vagy két petéjű ikreket várunk-e, nem lehetett még megmondani, ahogy máig sem lehet. A nemük mellett számunkra ez is egy nagy kérdés. Remélem, már nem sokáig.
Június 1 - Túl vagyunk a nehezén
Legközelebb 13 hét 4 naposan láthattam őket. Mondanom sem kell, borzasztóan izgultam ekkor is, hiszen ekkorra mindenüknek ki kellett fejlődniük, ettől fogva a gyarapodásé, a növekedésé a főszerep.
Gyorsan elillant aggodalmam, amikor láttam, már ember formájú kis lurkók mocorognak a hasamban. Láthatóan szeretgették egymást, s a benti életet. Egyikük kóstolgatta a magzatvizet, másikuk jókat nyújtozkodott, a monitor képernyőjére tapasztva aprócska talpait. Fantasztikus látvány volt!!! Párommal nem tudtunk mit kezdeni az egyszerre mindkettőnket elöntő örömmel, meghittséggel, s az új életfeladat terhével.
folyt köv.
Itt kezdődik a történet, mert mint utóbb kiderült, a pocaklakók ekkor már velünk voltak. Gyönyörű nap volt, minden tökéletesen zajlott. Megleptésként Kökény Attila énekelt a polgári esküvőnkön, a templomban gyönyörű hegedűszó hasított a meghatott boldogság levegőjébe. Egy dolog hibádzott csupán: drága testvérem nem lehetett velem. De az internetnek hála virtuálisan leküzdöttük a köztünk lévő távolságot...s bármennyire is közel áll hozzám, még ő sem gondolta, hogy két tünemény fejlődik a szívem alatt, miközben kimondom a boldogító igent. Honnan is gondolhatta volna, amikor még én sem tudtam!
Március 30 - Április 2. - Nászút a tornyok városában, Prágában
Prágában az volt az egyik fő alakításunk, hogy nem mehettünk be az Aranymívesek utcájába...épp renoválták ekkor...rettenetesen rosszul érintett a dolog, hiszen nagyon régóta vágytam a cseh művészet kis mesebeli világába. Ezt leszámítva szuperül éreztük magunkat: gyönyörű város Prága, kedves, magyarbarát emberekkel, ízletes gasztronómiával.
A sok sétában megfáztunk mindketten, ezért úgy gondoltuk, meglátogatjuk Karloví Varyt, ami köztudottan híres gyógyfürdőiről. Azonban ekkor már gyanús voltam magamnak, gondoltam, nézzük meg előbb, nem várunk-e gyermeket. Enyhén szólva mosolygott a gyógyszertáros, amikor a Vencel téren angolul kértem segítséget, terhességi tesztek után érdeklődve.
Visszaérve a szállodába jött az öröm: a tesztek szerint babát várunk... :-)
Kell ennél jobb hír friss, családalapítást tervező, szerelmes házaspárnak?
Másnap örömünkben magunk mögött hagytuk Prágát, és hazáig repültünk járgányunkkal.
Április 5. - Az első ultrahang
Kedd reggel volt, nagyon betegen ébredtem: beköszöntött az első rosszullét. A padlóról szedett össze kedvesem, így indultunk az első ultrahangunkra. S bár a rosszullét nem szűnt, a kedvem derűs lett a hírtől: ép petezsákunk van, hat hetes terhes vagyok.
Április 12. - A megdöbbenés: ketten vannak
Nyolc hetes vizsgálatunk meglepetést hozott: két szívdobogást fedeztünk fel. A szonográfus közölte, két kilenc milliméteres kis emberke fejlődik bennem. 5 másodperc döbbenet után arra gondoltam: Istenem, csak mindketten fejlődjenek egészségesen! Majd arra, hogy milyen jó is lesz nekik, egyből lesz testvérük, pláne ha olyan testvérei lesznek egymásnak, mint amilyenek mi vagyunk Lindával!
Hívtam is Sista'-t egyből, nem számított, hogy Amerikában ekkor még hajnal van. Sírt az örömtől, ahogy én is, apukám is, anyukám is, mindeki.
Aztán elkezdtem agyalni: honnan az ikervonal a családban? Arra jutottam, hogy anyukám révén örökölhettem, ami jó hír, mert az ő családja bizony atomerős-szervezetű. S ha az ő szüleitől, vagyis nagyszüleimtől jött ez az áldás, akkor bizony az égben született............
Május 3 - Mindketten megvannak!
Kilenc hét, hat naposan vártunk az újabb ultrahang-vizsgálatra. Nagyon izgultam, épek-e mindketten, megfelelően fejlődtek-e mindketten. Hála Istennek mindent rendben talált a szonográfus, s ekkor láthatóvá vált az is, ami eddig nem: amnion elválasztó vonal van a bébik között, ami biztonságot jelent számukra például a köldökzsinór egymás nyakára való tekeredése ellen.
Hogy egy vagy két petéjű ikreket várunk-e, nem lehetett még megmondani, ahogy máig sem lehet. A nemük mellett számunkra ez is egy nagy kérdés. Remélem, már nem sokáig.
Június 1 - Túl vagyunk a nehezén
Legközelebb 13 hét 4 naposan láthattam őket. Mondanom sem kell, borzasztóan izgultam ekkor is, hiszen ekkorra mindenüknek ki kellett fejlődniük, ettől fogva a gyarapodásé, a növekedésé a főszerep.
Gyorsan elillant aggodalmam, amikor láttam, már ember formájú kis lurkók mocorognak a hasamban. Láthatóan szeretgették egymást, s a benti életet. Egyikük kóstolgatta a magzatvizet, másikuk jókat nyújtozkodott, a monitor képernyőjére tapasztva aprócska talpait. Fantasztikus látvány volt!!! Párommal nem tudtunk mit kezdeni az egyszerre mindkettőnket elöntő örömmel, meghittséggel, s az új életfeladat terhével.
folyt köv.
Ikerparadicsom
Kedveseim,
mától blogot fogok írni...
17 hetes és 4 naposak vagyunk, két pocakbérlőm remekül érzi magát. Én pedig szárnyalok a boldogságtól.
Erről a csodáról fogok beszámolni nektek nap mint nap. Olvassátok!
mától blogot fogok írni...
17 hetes és 4 naposak vagyunk, két pocakbérlőm remekül érzi magát. Én pedig szárnyalok a boldogságtól.
Erről a csodáról fogok beszámolni nektek nap mint nap. Olvassátok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)