A napokban olvastam egy cikket, amelyet egy ikergyermeket nevelő édesanya írt a terhességéről. Megnyugtató volt számomra, hogy ő is pont ugyanazokon aggodalmaskodott annó, mint én most....például közeledve a hatodik hónaphoz, a koraszülésen.
Szokták mondani, hogy amit az ember sokszor hall, mond vagy gondol, az egy idő után beférkőzik a tudatalattijába és akár még valóra is válik. Ez utóbbi rám nem jellemző -akkor már megnyertem volna a lottó ötöst -, de olyan emberrel gyakran találkozom, aki elhiszi azt - akármilyen nagy butaság is -, amit ő vagy környezete sulykol belé.
Úgy jön ez a mi történetünkhöz, hogy engem rengetegen mindennaposnak néznek mostanában, ami nem meglepő, látva a szépen megtermett pocakomat. A gond csak az, hogy elkezdtem ezen aggódni: nehogy túl korán érkezzenek a lányok.
A minap találkoztam egy kedves kolléganőmmel, aki tizenX évvel ezelőtt egypetéjű ikerlányokat hozott a világra. Nagyon sietett, azért csak ennyit mondott: - Ugye milyen zavarba ejtő, hogy öt hónapos korod óta azt kérdezi mindenki, hogy mikor szülsz már?
Az bizony, mondtam. A patikában, a pénztárnál, a ruhaboltban...de a bababolti szituáció tud a legkínosabb lenni, amikor nem értik, furcsálják, miért halogatom a holmik megvételét. Így mindenkit be kell avatnom: ikreket várok, azért ilyen nagy a hasam és nem azért, mert holnaputánra vagyok kiírva. Ez az információ aztán megindít mindenkit, belelkesülnek a kedves emberek.
De ha már leírtam a "kedves ember" kifejezést, szóljunk az ellentétükről is. Nagyon érdekes számomra, hogy némelyek milyen érzéketlenek. A legjobb sztorim a kórházból való, aholis a biztonsági őr gondolta úgy, hogy besorol a legallja, az intézményt szétlopó és lelakó, TB-t sosem fizetett egyedek közé, mert neki nem tetszett, hogy olyan folyosón közlekedtem - a távolság nagymértékű csökkentése miatt - ahol elvileg nem szabad. Na nem műtőbe törtem be vagy ilyesmi, csak a Sürgősségi Osztályon sétáltam át és kértem bebocsájtást a főépületbe ahelyett, hogy megkerültem volna a hátsó parkolótól az egész épületkomplexumot. Megkérdeztem hát tőle: - Ne haragudjon, nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? Gondolhatja, hogy nem jókedvemből rövidítek... A válaszát nem idézném föl inkább, a lényege az volt, hogy őt bizony hidegen hagyja az állapotom. Aranyos, ugye? De találkoztam már olyan férfival is, speciál a szupermarketben, akivel egyszerre értem a mérleghez kezemben egy közepes méretű dinnyével, ő pedig egy darab paprikával. Na vajon ki mérte le előbb a portékáját? Hát természetesen őnagysága. Nehogy megszakadjon a paprika súlya alatt...
Ilyenkor nagyokat ámulok. Én sosem viselkedtem így, nagyjából 8 éves koromra megtanultam, hogy az időseket, betegeket és kismamákat tisztelni kell és támogatni.
És ezeknek az embereknek az sem számít, hogy mindennaposnak tűnök. Nem jól van ez így, sokan, túl sokan, csak magukkal vannak elfoglalva, nem törődnek másokkal. Hol vannak azok az idők, amikor nagymamám minden Cserpusztára kiballagó kirándulót megkínált zsíroskenyérrel, s hol vannak a hozzá hasonló önzetlen emberek?
A helyzet azért nem olyan elkeserítő, mert vagyunk még, akik követni próbáljuk a jók példáját és vannak jócskán olyan szülők, akik gyermekeiket is erre tanítják. Magam is közéjük szeretnék tartozni.
Csenge és Kincső nem fognak túl korán megszületni, kifejlett, egészséges kisbabák lesznek, tudom. Olyan jó erőben vannak már most! Érezhetően gyarapodnak, nagyokat mocorognak, rendszeresen jelet adnak magukról. Azt is tudom, hogy jó testvérek: érzem a Tőlük származó szeretetet. Nem pusztán magzatok ők, hanem érző emberkék, akik már most tudják, mi a szeretet, s nem ismerik a figyelmetlenséget, gonoszságot. Szépen osztoznak a rendelkezésükre álló helyen, kímélik egymást és engem is.
Csak tudjuk megtartani őket mindig olyan jónak, mint amilyenek most!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése