Pimpa és a lányok

Sokszor érzem magam úgy, mintha tündérmesében élnék vagy álmodnám ezt a sok szépséget, ami velünk történik...A múlthét viszont inkább rémálomhoz hasonlított. Szerencsére a babákkal semmi gond nincs, de én ramatyul voltam.
A nyárvégi brutális kánikula nagyon megviselte az egyébként is megterhelt szervezetemet: alvászavar és gyomorégés kínzott, felerősödött a vizesedés és a kézzsibbadás, melyekhez csütörtökre korábban nem tapasztalt tünet, alhasi fájdalom társult. Aznapra időpontom volt az orvosomhoz, de azért délelőtt egyeztettem vele telefonon, hogy bemenjek-e hozzá korábban, nem lehet-e ez valami komoly baj jele. Megnyugtatott, hogy valószínűleg "csak" a meleg és a lányok egyre nagyobb súlya okozza a fájdalmat és arra kért, hogy pihenjek. Valóban, ha feküdtem, nem fájt. De hát muszáj voltam gyakran lábra állni, mert mindeközben szörnyű dolog zajlott a kertben. Haldoklott egyik kutyusunk...
Indiana Jones, a tizenegy éves Pimpa labradorlányunk fia, négy évig élt köztünk. Szédítően energikus kutya lévén nem győztük kielégyteni kirándulókedvét, mindig jókedvű volt és nagyon szeretett bennünket. A lányokat is nagyon szerette volna...de valami szörnyű betegség vagy valaki elvetemült tette elvitte őt tőlünk. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabad ezen izgulnom, de látva szenvedését, az idegrendszere okozta rángásokat, majd megszakadt a szívem. Nem ért ide az állatorvos, hogy segítsen rajta, elment szegénykém és most már az örök vadászmezőkön "dózerkutyáskodik". Nővérem nevezte el így: Dózerkutya. Nem máshonnan a becenév, mint a mindig lelkes ugrálásból, az olykor idegeneket megrémisztő futkározásból. Pedig sosem bántott senkit és semmit. Ez volt Indi, a pajkos barát. Sajnálom, hogy a lányok már nem ismerhették meg őt.
Pimpára, az anyukájára, remélem, még emlékezni fognak kislányaim. Igazán megérdemelnénk aggastyán kutyuskámmal, hogy néhány évig ő is együtt élhessen az ikerlányokkal. Úgy érzem, ő tudja, hogy áldott állapotban vagyok, hisz maga is megtapasztalta ezt, engem pedig annyira szeret, hogy átérzi a hangulataimat, érzéseimet. Ha a kertben pihenek, el nem mozdul mellőlem. Valamelyik nap el szerettem volna indulni autóval, de alig engedett, jönni akart velem. Melső lábaival már bent volt a kocsiban, édesapám emelte ki és kísérte vissza a kertbe...Tűzbe mennék érte, ő is értem. Sokan nem értik az efféle ember-kutya barátságot. Viszont aki engem és Pimpát ismer, az mégha nem is tapasztalt hasonlót, legalább elfogadja és elismeri kapcsolatunk szépségét és egyediségét.
Alig várom, hogy együtt játszunk jövő nyáron a kertben: Csenge, Kincső, Pimpa és én. A lányoknak is meg fogom mutatni azt az önzetlen szeretetet és gondoskodást, amit én az állatoktól tanultam. Azért pedig, hogy mi a tesómmal ezt átélhettük gyermekkorunkban, máig hálás vagyok a szüleimnek.
Másnapra kipihentem az idegi és testi fáradtságot, a kánikula is enyhült, szűnt a fájásom. Az orvosom is megvizsgált, mindent rendben talált. Jól vagyunk, mára már remekül.
A családom - melybe Pimpa kutya szigorúan beletartozik - segít a nehéz napokat átvészelni. S így könnyű kilábalni a rémálmokból, a negatív gondolatokból, s visszatalálni mesevilágomba.

Eseménydús 26. hét

Nem terveztem, hogy naplószerű bejegyzéssel állok elő, s a továbbiakban is szeretném elkerülni az efféle mondatokat: "kedves olvasóim, bocsánat, hogy csak most jelentkezem stb," de most muszáj vagyok exhuzálni magam. Tíz napra eltűntem az éterből, amiért így utólag szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki szívesen olvassa és várja történeteinket.
Sajnos nem nyaralni voltunk...
Szerencsére nem is kórházban....
Pusztán csak elhavazódtam kicsit a mindennapos teendőkkel, amelyeket igyekszem ugyanolyan minőségben, ámde mégis sokkal lassabban elvégezni, mint azelőtt. Valamint sokak unszolására rávettem magam olyan tipikus kismamás tevékenységre, mint a sorozatnézés. Egyelőre - a lányok zenei és kreatív nevelése érdekében, no meg a magam könnyed szórakoztatására - a Glee epizódjait követem nyomon a kötelező délutáni pihenőidőmben. No meg persze nagyokat alszom...Erre pedig egyre inkább szükségünk van, mert ahogy korábban is írtam, a terhem egyre nagyobb, a vizesedés és a zsibbadás pedig mindennapos. Ezekre muszáj pihennem napközben is.
Viszont ez semmi ahhoz képest, hogy mások micsoda gondokkal küzdenek a terhességük ideje alatt. Ráadásul a tesómtól kaptam egy szuper hastartót, ami sokat segít a derékfájás ellen, el sem lehet mondani, mennyire megkönnyíti a sétákat és úgy általában a pocakom cipelését.
De hogy mondjak valami igazán lényegeset is: ma láttuk a lányokat! 26 hetes rutinon voltunk, s a két kötelező vérvétel között ultrahangra is vártak minket. Ismét nagy élmény volt a kamerán keresztül látni Csengét és Kincsőt: már szűkös a hely számukra, ami nem is csoda, hiszen már 740 és 840 gramm súlyúak, ami tökéletes a korukhoz viszonyítva. A család szerint - akik látták a róluk készült 4D-s képeket - egyikük édesapjukra, másikuk rám hasonlít. A szonográfus szerint mégiscsak két méhlepény van. Most akkor inkább kétpetéjűek?-merült fel bennünk a kérdés. A születésükkor biztos választ kapunk rá.
Én speciál azt is lenyűgöző csodának tartanám, ha egyszerre születne egy apjuk-féle barna és egy anyjuk-féle szőke kislányunk. Igazán vagányak lennének.
Egyébként most nem voltak túl mozgékonyak, mindketten csak a szájacskájukkal játszottak: a nyelőreflexet bőszen gyakorolták, illetve Kincsőnek a pofijánál volt a talpa, ami különösen vicces látványt nyújtott. Megférnek még kettecskén a szűk helyen, de messze a vége. Jó lenne legalább 36 hetes korukig elhúzni a szülést. Az előttünk álló egy hónapban a súlyuk a duplájára nő, nem is tudom elképzelni, hova terebélyesedek majd. Mosolygok ezen, hiszen más is kihordott már két jól megtermett babát, akkor pont nekem miért ne sikerülne, nyilván van hely bennem bőven!
A kettes rutin az, amelyen meg kell inni azt a bizonyos, sokak által szörnyűnek nevezett cukros vizet. Én erre is csak azt tudom mondani, hogy semmivel sem rosszabb gyorsan lehúzni két deci édes vizet, mint hányingerrel küzdeni hónapokon keresztül, vagy gyomorégésre ébredni az éjszaka közepén, vagy esetleg lábgörcsre, hátfájásra. Semmiség az egész.
S esetemben az eredmény is nagyon jó lett: 4,8 a sima, 6 a terheléses cukrom és a teljes vérképem is szuper. A rettegett vashiány sem lépett be a képbe, úgy néz ki, a vitaminjaim és az általam jónak gondolt étrendem ismét engem igazolnak. Meggyőződésem, hogy az ember szervezete érzi, mire van szüksége, nem kell bedőlni a reklámoknak és a mende-mondáknak. S ami a legfontosabb: hinni kell magunkban és nem szabad sem túl sokat aggódni, sem figyelmen kívül hagyni a felmerülő problémákat. Meg kell találni a kismama és a magzatok számára ideális arany középutat, s ezt egy magát jól ismerő nő, meg tudja oldani.
Teljes izgalomban vagyok már a megszületésüket illetően: alig várom, hogy itt legyenek köztünk. Hihetetlen a történetünk. Ha minden ilyen meseszerű marad, akkor nem is szeretnék soha felébredni ebből a gyönyörűszép álomból.

Hathónapos mindennapos

A napokban olvastam egy cikket, amelyet egy ikergyermeket nevelő édesanya írt a terhességéről. Megnyugtató volt számomra, hogy ő is pont ugyanazokon aggodalmaskodott annó, mint én most....például közeledve a hatodik hónaphoz, a koraszülésen.
Szokták mondani, hogy amit az ember sokszor hall, mond vagy gondol, az egy idő után beférkőzik a tudatalattijába és akár még valóra is válik. Ez utóbbi rám nem jellemző -akkor már megnyertem volna a lottó ötöst -, de olyan emberrel gyakran találkozom, aki elhiszi azt - akármilyen nagy butaság is -, amit ő vagy környezete sulykol belé.
Úgy jön ez a mi történetünkhöz, hogy engem rengetegen mindennaposnak néznek mostanában, ami nem meglepő, látva a szépen megtermett pocakomat. A gond csak az, hogy elkezdtem ezen aggódni: nehogy túl korán érkezzenek a lányok.
A minap találkoztam egy kedves kolléganőmmel, aki tizenX évvel ezelőtt egypetéjű ikerlányokat hozott a világra. Nagyon sietett, azért csak ennyit mondott: - Ugye milyen zavarba ejtő, hogy öt hónapos korod óta azt kérdezi mindenki, hogy mikor szülsz már?
Az bizony, mondtam. A patikában, a pénztárnál, a ruhaboltban...de a bababolti szituáció tud a legkínosabb lenni, amikor nem értik, furcsálják, miért halogatom a holmik megvételét. Így mindenkit be kell avatnom: ikreket várok, azért ilyen nagy a hasam és nem azért, mert holnaputánra vagyok kiírva. Ez az információ aztán megindít mindenkit, belelkesülnek a kedves emberek.
De ha már leírtam a "kedves ember" kifejezést, szóljunk az ellentétükről is. Nagyon érdekes számomra, hogy némelyek milyen érzéketlenek. A legjobb sztorim a kórházból való, aholis a biztonsági őr gondolta úgy, hogy besorol a legallja, az intézményt szétlopó és lelakó, TB-t sosem fizetett egyedek közé, mert neki nem tetszett, hogy olyan folyosón közlekedtem - a távolság nagymértékű csökkentése miatt - ahol elvileg nem szabad. Na nem műtőbe törtem be vagy ilyesmi, csak a Sürgősségi Osztályon sétáltam át és kértem bebocsájtást a főépületbe ahelyett, hogy megkerültem volna a hátsó parkolótól az egész épületkomplexumot. Megkérdeztem hát tőle: - Ne haragudjon, nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? Gondolhatja, hogy nem jókedvemből rövidítek... A válaszát nem idézném föl inkább, a lényege az volt, hogy őt bizony hidegen hagyja az állapotom. Aranyos, ugye? De találkoztam már olyan férfival is, speciál a szupermarketben, akivel egyszerre értem a mérleghez kezemben egy közepes méretű dinnyével, ő pedig egy darab paprikával. Na vajon ki mérte le előbb a portékáját? Hát természetesen őnagysága. Nehogy megszakadjon a paprika súlya alatt...
Ilyenkor nagyokat ámulok. Én sosem viselkedtem így, nagyjából 8 éves koromra megtanultam, hogy az időseket, betegeket és kismamákat tisztelni kell és támogatni.
És ezeknek az embereknek az sem számít, hogy mindennaposnak tűnök. Nem jól van ez így, sokan, túl sokan, csak magukkal vannak elfoglalva, nem törődnek másokkal. Hol vannak azok az idők, amikor nagymamám minden Cserpusztára kiballagó kirándulót megkínált zsíroskenyérrel, s hol vannak a hozzá hasonló önzetlen emberek?
A helyzet azért nem olyan elkeserítő, mert vagyunk még, akik követni próbáljuk a jók példáját és vannak jócskán olyan szülők, akik gyermekeiket is erre tanítják. Magam is közéjük szeretnék tartozni.
Csenge és Kincső nem fognak túl korán megszületni, kifejlett, egészséges kisbabák lesznek, tudom. Olyan jó erőben vannak már most! Érezhetően gyarapodnak, nagyokat mocorognak, rendszeresen jelet adnak magukról. Azt is tudom, hogy jó testvérek: érzem a Tőlük származó szeretetet. Nem pusztán magzatok ők, hanem érző emberkék, akik már most tudják, mi a szeretet, s nem ismerik a figyelmetlenséget, gonoszságot. Szépen osztoznak a rendelkezésükre álló helyen, kímélik egymást és engem is.
Csak tudjuk megtartani őket mindig olyan jónak, mint amilyenek most!

Lady Gaga és a házimunka

Meggyőződésem, hogy Lady Gaga egy zseni. Nem vagyok a rajongója, de elismerem, hogy minden zenéje nagyon jó, fantasztikus előadóművész, megérdemli a sikert. A minap az HBO közvetítette New York-i koncertjét. Gondoltam, ez tökéletes háttér lesz a házimunkák elvégzéséhez.
Az állapotomra való tekintettel mindent csökkentett üzemmódban próbálok csinálni, de ekkorra igencsak sok teendő gyülemlett föl, így végigtalpaltam a koncert teljes idejét. Jól elvoltunk Gagával: én mostam és mosogattam, ő fekete latex ruhában énekelt a színpadon...én főztem, ő piros festéket kent magára - közben persze énekelt is...én virágot locsoltam és port töröltem, ő angyali jelmezbe öltözve kápráztatta el a stadionban tomlboló több tízezer amerikai rajongóját...és mindeközben jól kitolt velem. Ugyanis olyan jól éreztem magam vele és azzal a tudattal, hogy nagyszerűen haladok, hogy észre sem vettem az ez idő alatt keletkezett vizes, leginkább elefántéra hasonlító bokámat...Majd ahogy feleszméltem, már a derekam is fájt, s hozzá eddig nem tapasztalt kézzsibbadás és enyhe izületi fájdalom társult.
Na most ez mi? - tettem föl a kérdést magamnak, majd a Védőnőnek is, akivel végül közösen fejtettük meg a problémát.
A kéz- és vágtagzsibbadás sajnos gyakran előfordul a várandós nőknél. Van, aki félidőtől a szülésig érzi, végigkíséri a babavárást. Összefüggésben van a vizesedéssel. Ki gyengébb, ki erősebb mértékben éli ezt át. Én szerencsére még elviselhető állapotban vagyok, igaz nem úgy tűnik, hogy egyhamar meg fog szűnni. Nem baj, elviselem...értük bármit.
A derékfájásom inkább hasonlított idegbecsípődésre, mint nőgyógyászati panaszra, ami nem meglepő az esetemben. Régi röplabdás sérülésem szokott így jelentkezni, de egy kis nyújtással, maszírozással megszűnetethető a panasz. Ez most is bejött, másnap már volt-nincs fájdalom.
Az elefántbokám hol kisebb, hol nagyobb. Kánikulában jobban vizesedek, így ez a hét nem kedvez nekem. Jövőhétre viszont enyhülést ígértek az időjósok. Remélem, mind ez, mind a zsibbadás megszűnik majd.
Szóval Lady Gaga felmetést kaphat, nem ő minden bajom okozója. Sokkal inkább ez a fantasztikus, ámde néha ambivalens állapot, aminek csúnya magyar szóval terhesség a neve.
Ma is megkínzott a hőség, de a lányok annyira tüneményesek, hogy feledtetik minden gondomat. Alapvetően Kincsőt tartottuk mozgékonyabbnak, de ma Csenge is nagy előadást tartott. Olyan hullámokat generált a pocakom bal oldalán, hogy hangosan kacagtam a látványtól.
- Hajra Csenge - biztattam -, még-még, mutasd meg, hogy te is itt vagy!
Zseniális csajok, nem győzök betelni velük. Hamarosan husszonnégy hetesek lesznek, rohamléptekben szalad az idő. Két hét múlva második rutin. Ismét sokmindent megtudunk róluk, alig várom, hogy ott tartsunk. Lassan harminc centisek lesznek...Istenem, kész emberkék...és belőlünk lettek.
Ez mostmár mindig így lesz? Az aggodalomra és a boldogságra gondolok. Azt hiszem, igen: mostantól minden róluk szól, csak az ő jelenük és jövőjük fontos. S amíg együtt lehetünk,boldogok leszünk. Vagyis most már örökre.