Azt hittem, ennyi hallgatás után kitisztul a fejem és eloszlik körülem a rózsaszín köd....de nem történt meg. Majd egy évig nem írtam ide, s ma újraolvastam a blog eddigi bejegyzéseit. Minden igaz volt, amit írtam, ám a könnyeim között sokszor mosolyogtam magamon, milyen szentimentális voltam azokban az időkben. Szerelmes voltam a világba, nagyon úgy tűnik. De jól van ez így, ennek a lelkiállapotnak most sok-sok pozitív hatását érzem a lányokon.
Visszatükröződik rajtuk az én boldogságom, utólag úgy érzem, jól csináltam azt, hogy amint megtudtam, várandós vagyok, teljesen más dimenzióra állítottam magam.
Nem túlzok, amikor azt mondom, mi mindig nevetünk, még akkor is, ha én depis vagyok valamiért. Hamar jókedvre derítenek azzal, ahogy gondtalanul élik kis életüket. Olyan zseniális kis emberek ők, hogy el nem tudom mondani. Sőt már nem is olyan kicsik, hiszen hamarosan egy évesek lesznek. S ha a méret is számít - ezt pocaklakó korukban mindig megosztottam olvasóimmal -, Kincső 11,5 kg, Csenge 10,6 kg, és mindketten közelítik a 80 centit. Stabilan járnak mindketten, nagyjából 10 hónaposak voltak, amikor mondhatom, "eljártak". A kilencedik fogacska kibújását várjuk mindkettejüknél. Viszonylag jó alvók, este 7-8 között elalszanak és reggel 7 körül kelnek, közben kérnek enni-inni egy-két alkalommal éjjel. Ez nekem már semmi a korábbi non-stop három óránkénti etetéshez képest. A cím igaz: nálam még mindig köd van, csak áradozni tudok róluk így, a születésük után majd egy évvel is. Furcsa ez tőlem, én korábban nagyon realista voltam. De sokminden megváltozott bennem, amióta anya lettem és nem is szeretném, hogy ez másképp legyen. Örömmel maradok ilyen.
De hogy miért is tértem vissza a blog íráshoz?
Igazából ennek története van.
A minap "kimenőt" kaptam a férjemtől. Amíg ő babázott, elmentem Budapestre megvenni olyan fontos dolgokat, amelyeket gyerekekkel nehéz megtenni. Az IKEA pénztáránál sorban állva magam elé engedtem egy családot, akik egy láthatóan fáradt kislánnyal voltak. Szóbaelegyedtünk, s kiderült, ők most várnak ikreket, 15 hetes terhes az anyuka. Három perc alatt annyi mindent kérdezett tőlem, hogy nem győztem gyors, tőmondatos válaszokat adni, s minél több információt közölni vele. Csak úgy ragyogott a kíváncsiságtól, amikor rám nézett, azt láttam a szemében, hogy vár tőlem valamiféle megnyugtatást, hogy "nyugi, minden rendben lesz, bírni fogod", én pedig azonnal a segítségére siettem nyugtató szavaimmal. Sajnos hamar sorrakerültünk - ezen máskor persze nem sopánkodunk - , szívesen adtam volna még neki tanácsokat, biztattam volna tovább. Hazafelé jövet úgy döntöttem, megpróbálok segíteni azoknak, akiknek nincs kivel megbeszélni nehézségeiket, akik nem tudják, hogyan készüljenek fel ikerbabák fogadására, akik el vannak keseredve a nehéz terhességtől vagy a szülés utáni hetek megpróbáltatásaitól és biztatásra van szükségük. Sokan olvastátok bejegyzéseimet korábban, s remélem, ezek után is lesznek követőim. Maradnak a lelkizős írások, de szeretném feldobni a mindennapokat vidám sztorikkal is, a lányok izgalmas életének anekdotáival, s a szórakozás mellett célom tapasztalataimra építve segítő szándékú cikkeket is közölni.
Én sem csinálok mindent tökéletesen, ez nem erről szól. De úgy gondolom, hogy ahhoz képest, hogy két igencsak eleven gyerekem van, s kezdő anyaként állok helyt, elég jól veszem az akadályokat.
Sosem olvastam végig egy "amilyen az anya lelkivilága, olyan lesz a gyereké is" illetve "tekintsd a gyerekedet önálló személyiségnek" típusú könyvet, mert az első oldalak után úgy gondoltam, ezeknek semmi értelme, hisz ezek abszolút egyértelműek számomra. Milyen lenne a gyerek ugyan, ha nem olyan, mint amit az anyaméhben tapasztal? Gondolataink, érzelmeink, mind ott gyökereznek bennük is. És persze, hogy külön, önálló személyiségek! Jaj, ezt még egyetlen mondattal sem magyarázom, annyira nyilvánvaló. Tartsuk ezeket szem előtt minden pillanatban - íme az első és talán legeslegfontosabb tanácsom a kismamáknak.
Ikeranyukák, nekünk sokszorosan szükségünk van a kreativitásra, ha nem akarunk frászt kapni húszpercenként....Én szinte egész nap azon gondolkodom, hogy mi lesz a következő ötlet, amit bedobok a fejlesztésük és szórakoztatásuk érdekében. Ehhez nagyon jó, ha sok játékot tartunk a babák közelében, s mind-mind bemutatva nekik, gyorsan telnek a percek. Boldog percek!
Csenge és Kincső öt hónapos korában már "olvasott", legkedvesebb játékuk már akkor a kemény könyv volt. Olyan átéléssel nézegették, mintha értenék. A maguk szintjén biztos értették is, mert pl. ha fejjel lefelé került a kezükbe, megfordították. Mára ott tartunk, hogy fél órákat elücsörögnek a könyvek fölött, maguktól leveszik a polcról - ezeket alul, elérhető helyen tartom -, kinyitják, lapozgatják, végignézik, ami tetszik nekik, azt megpuszilják, mutatják nekem, mit fedeztek föl benne. Egymással is diskurálnak közben.
Javaslom mindenkinek, ne sajnálja a pénzt a könyvekre és azt se bánja, ha a gyerek kárt tesz benne. A felfedezés erről szól. S az ő életük még nem más, mint felderítés, amely révén napról napra jutunk el a babamosolytól, kuncogástól a kislányos nevetésig - Kincső a napokban kezdte - vagy a labda szemlélésétől a felemelésén át a pattogtatásig és dobásig - ez Csenge legújabb kedvence.
Rengeteget tudnék még írni, de új "fejezetem" indításának most ennyit. Egyébként is, muszáj lefeküdnöm, ha bírni akarom a holnapi strapát - ez is egy fontos szabály! Mert itt olyan nincs, hogy "ellébecolom" a napot: végig kell nyomni, könyörtelen tempóban, reggeltől késő estig. Nehéz ez, nagyon nehéz. De mégis ez a világ legjobb munkája! Alig várom, hogy reggel újra rámmosolyogjanak és megöleljenek, amikor ébrednek. És arról még nem is szóltam, hogy milyenek, amikor egymást szeretgetik..........
