Sokszor érzem magam úgy, mintha tündérmesében élnék vagy álmodnám ezt a sok szépséget, ami velünk történik...A múlthét viszont inkább rémálomhoz hasonlított. Szerencsére a babákkal semmi gond nincs, de én ramatyul voltam.
A nyárvégi brutális kánikula nagyon megviselte az egyébként is megterhelt szervezetemet: alvászavar és gyomorégés kínzott, felerősödött a vizesedés és a kézzsibbadás, melyekhez csütörtökre korábban nem tapasztalt tünet, alhasi fájdalom társult. Aznapra időpontom volt az orvosomhoz, de azért délelőtt egyeztettem vele telefonon, hogy bemenjek-e hozzá korábban, nem lehet-e ez valami komoly baj jele. Megnyugtatott, hogy valószínűleg "csak" a meleg és a lányok egyre nagyobb súlya okozza a fájdalmat és arra kért, hogy pihenjek. Valóban, ha feküdtem, nem fájt. De hát muszáj voltam gyakran lábra állni, mert mindeközben szörnyű dolog zajlott a kertben. Haldoklott egyik kutyusunk...
Indiana Jones, a tizenegy éves Pimpa labradorlányunk fia, négy évig élt köztünk. Szédítően energikus kutya lévén nem győztük kielégyteni kirándulókedvét, mindig jókedvű volt és nagyon szeretett bennünket. A lányokat is nagyon szerette volna...de valami szörnyű betegség vagy valaki elvetemült tette elvitte őt tőlünk. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabad ezen izgulnom, de látva szenvedését, az idegrendszere okozta rángásokat, majd megszakadt a szívem. Nem ért ide az állatorvos, hogy segítsen rajta, elment szegénykém és most már az örök vadászmezőkön "dózerkutyáskodik". Nővérem nevezte el így: Dózerkutya. Nem máshonnan a becenév, mint a mindig lelkes ugrálásból, az olykor idegeneket megrémisztő futkározásból. Pedig sosem bántott senkit és semmit. Ez volt Indi, a pajkos barát. Sajnálom, hogy a lányok már nem ismerhették meg őt.
Pimpára, az anyukájára, remélem, még emlékezni fognak kislányaim. Igazán megérdemelnénk aggastyán kutyuskámmal, hogy néhány évig ő is együtt élhessen az ikerlányokkal. Úgy érzem, ő tudja, hogy áldott állapotban vagyok, hisz maga is megtapasztalta ezt, engem pedig annyira szeret, hogy átérzi a hangulataimat, érzéseimet. Ha a kertben pihenek, el nem mozdul mellőlem. Valamelyik nap el szerettem volna indulni autóval, de alig engedett, jönni akart velem. Melső lábaival már bent volt a kocsiban, édesapám emelte ki és kísérte vissza a kertbe...Tűzbe mennék érte, ő is értem. Sokan nem értik az efféle ember-kutya barátságot. Viszont aki engem és Pimpát ismer, az mégha nem is tapasztalt hasonlót, legalább elfogadja és elismeri kapcsolatunk szépségét és egyediségét.
Alig várom, hogy együtt játszunk jövő nyáron a kertben: Csenge, Kincső, Pimpa és én. A lányoknak is meg fogom mutatni azt az önzetlen szeretetet és gondoskodást, amit én az állatoktól tanultam. Azért pedig, hogy mi a tesómmal ezt átélhettük gyermekkorunkban, máig hálás vagyok a szüleimnek.
Másnapra kipihentem az idegi és testi fáradtságot, a kánikula is enyhült, szűnt a fájásom. Az orvosom is megvizsgált, mindent rendben talált. Jól vagyunk, mára már remekül.
A családom - melybe Pimpa kutya szigorúan beletartozik - segít a nehéz napokat átvészelni. S így könnyű kilábalni a rémálmokból, a negatív gondolatokból, s visszatalálni mesevilágomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése