Az iskolásoknak már becsöngettek, a nyári szünetnek vége. De vége magának a nyárnak is? Szerencsénkre az elmúlt hetekben szép, napos időnk volt, kaptunk valamit cserébe a júliusi hűvös, esős időjárásért.
S továbbra is derűs, meleg idő várható - mondják az időjárásjelentők. Remélem, ezúttal nem tévednek és sokáig kitart az indiánnyár!
Végre elkészült a teraszunk - így szeptemberre -, napközben jókat pihenhetek a lányokkal ott ücsörögve. S közben csodálhatom azt a fantasztikus természeti környezetet, ami körülvesz bennünket. Na meg Pimpát, a labradormamit, amint a fűben hempereg. A Paradicsomban érzem magam, dacára a sok terhességi tünetnek. Ha újra kezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, semmit nem bántam meg, s ez nagyon megnyugtató érzés. A szerelmem, a családom, az írás, a munkám...mind-mind örömet szereznek nekem és hiszem, ezt a harmóniát érzik a lányok is. Ezért olyan kedves, jó gyerekek már most!
Sokan furcsállták a párommal kötött viszonylag gyors házasságot. Aztán meglepődtek a babaváráson és a fészekrakáson. Mi tudtuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, közös az utunk és úgy kell haladnunk, ahogy a szívünk diktálja, s nem úgy, ahogy ma divatos. Mert bizony ma nem sikk sem összeházasodni, sem gyermeket vállalni huszonévesen. Sokan csak 35 fölött gondolkodnak el a családalapításon, addig a karrierépítés, a világjárás, a szórakozás köti le idejüket.
Mi ezt máshogy tervezzük: karrierünket elindítottuk, majd a gyerekek mellett folytatjuk. Szerintem ha nagyon belemelegszik az ember, akkor még nehezebb kiszállni...Világot is látunk még, majd a csajokkal együtt. S a szórakozásnak sincs vége megszületésükkel, hiszen ez csak szervezés kérdése...Két szupernagyi és egy dédi várja érkezésüket, nem beszélve a nagypapákról és dédipapáról. Biztos vagyok benne, hogy biztosítanak majd számunkra néha egy-egy szabad estét, amikor elvonulhatunk a világ elől férjecskémmel.
Benne vagyunk a 29. hétben, s rohamos léptékben gyarapodnak a lányok. Egy hete már túl voltak fejenként az 1 kg-on, 30 hetes korukra el fogják érni a másfél kilót. A várandósságomat ma már inkább terhességnek nevezem, egyre nehezebb ugyanis a pocakom, amit cipelnem kell. A szakirodalom szerint már hajacskájuk is van és kezdenek kikerekedni, husisodni, észlelik a fényt, hallanak bennünket. Csenge és Kincső szépen osztozik a számukra rendeklezésre álló helyen, ez látszik az ultrahangon is és továbbra is úgy érzem, szeretik egymást és engem. Apukájukat pedig szerintem egyenesen imádják: ha esténként beszél hozzájuk vagy csak mi ketten beszélgetünk és hallják a hangját, óriási mozgolódásba kezdenek. Olyan is volt már, hogy kértük rúgjanak apának, s ők felváltva tették, ahogy vártuk...
Eszméletlen ez az egész állapot. Lelkileg felemelő, fizikailag megterhelő. S mivel tudom, hogy ez utóbbi tekintetben egyre nehezebben leszek, várom a megszületésüket. És azért is várjuk persze, hogy végre a kezünkbe vehessük őket. De tudom azt is, hogy egész életemnek egyik legszebb időszaka a terhességem, amit biztos, hogy sokszor fogok még visszasírni.
Nem kell bedőlni a 21. század hibás elvárásainak: ha szerelmes vagy, gondoskodó és szerető társra találtál, akkor ne halogasd beteljesíteni saját boldogságodat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése