Köszönjük az életet!

Nem tudok nem sírni, amikor ezeket a sorokat írom. Annyira boldog vagyok, hogy meghasad a szívem és mindezt papírra vetni igencsak lelket sanyargató feladat.
Az utolsó bejegyzés akkor született, amikor a lányok 34. hetesek voltak a pocakomban. Aztán eljött a 35, majd a 36. hét is. Ekkor már annyira megterhelő volt számomra az óriási súly cipelése és az ödémásodás is eluralkodott a testemen, hogy nem voltam képes a laptopomon néhány percnyi szörfözésen túl más tevékenységet folytatni, így blogot írni sem.
Őrületes kínok gyötörtek, nem volt pillanat, hogy ne fájt volna valamim: a csontjaim, az izomzatom, a bőröm....Vártam a végét, még türelmesen, de ez a türelem bizony egyre fogyott az állapotom súlyosbodásával párhuzamosan. Az orvosommal nem sürgettük a császármetszést, ő is kérte, tartsak még ki, hiszen Csenge és Kincső számára minden további, anyaméhben tölött nap aranyat ért.
Viszont eljött egy pont, ahol nem húzhattuk tovább: a terhességi toxémia úgy eluralkodott a szervezetemen Mindenszentek tájára, hogy már az én egészségem volt a tét. A laboreredmények gyors közbeavatkozást tettek indokolttá, ezért másodikán kitűztük az időponot másnap reggelre.
Hetek óta nem aludtam olyan jól, mint az utolsó éjjelen, amit a lányok még a pocakomban töltöttek. Hajnalban nagy mosollyal az arcomon mentem át az osztályról a szülőszobára, ahol kedves arcok üdvözöltek: "Eljött a nagy nap, Kati?! - mondták többen az ott dolgozók közül.
Ekkor már a párom is velem volt, együtt vettük a műtétet megelőző akadályokat. Jó hangulatban telt el az idő, mígnem megérkezett az orvoscsoport is: csupa ügyes és megbízható ember vett körbe, nem féltem. Egyedül a lányokért aggódtam.
A műtét simán ment, kedves rokonom asszisztált az aneszteziológusnak, így ő mindvégig a fejem mellett ülve válaszolt a kérdéseimre, tájékoztatott, mikor, mi történik.
Aztán pont mikor kérdeztem, hogy jön-e már Csenge - tudtuk, hogy alsó babaként ő érkezik elsőként -, felsírt a kicsike. Doktor úr megkérdezte tőlem a nevét és már vitték is őt a szakavatott gyermekorvosokhoz. Négy percre rá megérkezett Kincső is, legalább olyan hanggal, mint korábban nővére. Amíg az orvosok befejezték az operációt, a lányokat alaposan megvizsgálták: koraszülöttek lévén kicsit több dolguk volt az átlagosnál, ezért a párom nem vehette mellkasára őket, viszont ő volt az első, aki a karjába fogta a kis szépségeket.
Amint tudott, jelzett a kint várakozó szűk családnak is: "Megvannak! Annyira szépek!"- ennyi tellett tőle a nagy izgalomban.
Aztán ahogy engem kitoltak, hozta nekem a lányokat megmutatni. Legközelebb már a szobában találkoztam csak velük: eznagy öröm volt, mert azt jelentette, hogy végülis minden rendben van, nem kell őket a koraszülött osztályra vinni. Testvérem épp skype-kapcsolatban volt velünk New Yorkból, amikor behozták őket. Egész éjjel virrasztott, hogy jelen lehessen a nagy pillanatnál.

Óriási, felfoghatatlan, életreszóló öröm és két-három napnyi kín várt rám ezek után.
Azért nem kismiska a császármetszés, főleg úgy, hogy nem is egy, hanem két babáról kellett gondoskodnom a betegágyban. De napról-napra, rohamosan gyógyultam és a párom is segített, amiben csak tudott. Elvarázsolt, amikor látam, milyen ügyesen bánik a kisbabáinkkal, úgy fogta meg őket, úgy látta el őket, mint aki tanulta valahol. Pedig nem. A szíve legmélyéről jövő szeretet irányíthatta mozdulatait.

Egy héttel a születésük után hagytuk el a Szent Lázár Megyei Kórházat. Ma tizenegy naposak a lányok, szépen kezdünk összeszokni, bár minden nap okozunk egymásnak meglepetéseket. De ez - gondolom - most már mindig így lesz. Látszólag jól érzik magukat kis birodalmukban. Egy kiságyban alszanak, mert egyelőre azt vettük észre, ha külön tesszük őket, nyugtalanok.

Én mára nem is emlékszem azokra a kínokra, amelyek a terhesség végén gyötörtek. Pedig akkor azt hittem, ezt sosem felejtem el. S lám, néhány nap is elég volt hozzá az angyalkákkal, máris olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Szárnyalunk a boldogságtól, élvezzük a gyermekeinkkel töltött perceket.
Imádom a grimaszaikat, az illatukat, azokat az édes babahangokat, amelyeket álmukban vagy evés közben produkálnak. Imádom látni, amikor megfogják egymás kezét és úgy alszanak...Imádom, hogy azt látom, ők is boldogok.

Istenem, köszönjük az életet!