Köszönjük az életet!

Nem tudok nem sírni, amikor ezeket a sorokat írom. Annyira boldog vagyok, hogy meghasad a szívem és mindezt papírra vetni igencsak lelket sanyargató feladat.
Az utolsó bejegyzés akkor született, amikor a lányok 34. hetesek voltak a pocakomban. Aztán eljött a 35, majd a 36. hét is. Ekkor már annyira megterhelő volt számomra az óriási súly cipelése és az ödémásodás is eluralkodott a testemen, hogy nem voltam képes a laptopomon néhány percnyi szörfözésen túl más tevékenységet folytatni, így blogot írni sem.
Őrületes kínok gyötörtek, nem volt pillanat, hogy ne fájt volna valamim: a csontjaim, az izomzatom, a bőröm....Vártam a végét, még türelmesen, de ez a türelem bizony egyre fogyott az állapotom súlyosbodásával párhuzamosan. Az orvosommal nem sürgettük a császármetszést, ő is kérte, tartsak még ki, hiszen Csenge és Kincső számára minden további, anyaméhben tölött nap aranyat ért.
Viszont eljött egy pont, ahol nem húzhattuk tovább: a terhességi toxémia úgy eluralkodott a szervezetemen Mindenszentek tájára, hogy már az én egészségem volt a tét. A laboreredmények gyors közbeavatkozást tettek indokolttá, ezért másodikán kitűztük az időponot másnap reggelre.
Hetek óta nem aludtam olyan jól, mint az utolsó éjjelen, amit a lányok még a pocakomban töltöttek. Hajnalban nagy mosollyal az arcomon mentem át az osztályról a szülőszobára, ahol kedves arcok üdvözöltek: "Eljött a nagy nap, Kati?! - mondták többen az ott dolgozók közül.
Ekkor már a párom is velem volt, együtt vettük a műtétet megelőző akadályokat. Jó hangulatban telt el az idő, mígnem megérkezett az orvoscsoport is: csupa ügyes és megbízható ember vett körbe, nem féltem. Egyedül a lányokért aggódtam.
A műtét simán ment, kedves rokonom asszisztált az aneszteziológusnak, így ő mindvégig a fejem mellett ülve válaszolt a kérdéseimre, tájékoztatott, mikor, mi történik.
Aztán pont mikor kérdeztem, hogy jön-e már Csenge - tudtuk, hogy alsó babaként ő érkezik elsőként -, felsírt a kicsike. Doktor úr megkérdezte tőlem a nevét és már vitték is őt a szakavatott gyermekorvosokhoz. Négy percre rá megérkezett Kincső is, legalább olyan hanggal, mint korábban nővére. Amíg az orvosok befejezték az operációt, a lányokat alaposan megvizsgálták: koraszülöttek lévén kicsit több dolguk volt az átlagosnál, ezért a párom nem vehette mellkasára őket, viszont ő volt az első, aki a karjába fogta a kis szépségeket.
Amint tudott, jelzett a kint várakozó szűk családnak is: "Megvannak! Annyira szépek!"- ennyi tellett tőle a nagy izgalomban.
Aztán ahogy engem kitoltak, hozta nekem a lányokat megmutatni. Legközelebb már a szobában találkoztam csak velük: eznagy öröm volt, mert azt jelentette, hogy végülis minden rendben van, nem kell őket a koraszülött osztályra vinni. Testvérem épp skype-kapcsolatban volt velünk New Yorkból, amikor behozták őket. Egész éjjel virrasztott, hogy jelen lehessen a nagy pillanatnál.

Óriási, felfoghatatlan, életreszóló öröm és két-három napnyi kín várt rám ezek után.
Azért nem kismiska a császármetszés, főleg úgy, hogy nem is egy, hanem két babáról kellett gondoskodnom a betegágyban. De napról-napra, rohamosan gyógyultam és a párom is segített, amiben csak tudott. Elvarázsolt, amikor látam, milyen ügyesen bánik a kisbabáinkkal, úgy fogta meg őket, úgy látta el őket, mint aki tanulta valahol. Pedig nem. A szíve legmélyéről jövő szeretet irányíthatta mozdulatait.

Egy héttel a születésük után hagytuk el a Szent Lázár Megyei Kórházat. Ma tizenegy naposak a lányok, szépen kezdünk összeszokni, bár minden nap okozunk egymásnak meglepetéseket. De ez - gondolom - most már mindig így lesz. Látszólag jól érzik magukat kis birodalmukban. Egy kiságyban alszanak, mert egyelőre azt vettük észre, ha külön tesszük őket, nyugtalanok.

Én mára nem is emlékszem azokra a kínokra, amelyek a terhesség végén gyötörtek. Pedig akkor azt hittem, ezt sosem felejtem el. S lám, néhány nap is elég volt hozzá az angyalkákkal, máris olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Szárnyalunk a boldogságtól, élvezzük a gyermekeinkkel töltött perceket.
Imádom a grimaszaikat, az illatukat, azokat az édes babahangokat, amelyeket álmukban vagy evés közben produkálnak. Imádom látni, amikor megfogják egymás kezét és úgy alszanak...Imádom, hogy azt látom, ők is boldogok.

Istenem, köszönjük az életet!

Szeretlek, szerda!

Szerda, szerda, szerda...úgy szeretlek!
Ez a nap a legszebb a héten nekem, mert ilyenkor vannak a fordulóink: ma már 34 hetesek a lányok. A jövőhét szerda pedig még kedvesebb lesz, mert akkor elérjük az áhított 35. hetet. Akkorra az orvosok szerint már a tüdejük is elég érett lesz, a súlyukkal pedig már most sincs gond.
A két nappal ezelőtti ultrahangos becslés szerint ugyanis Csenge 2100, Kincső pedig 2380 grammot nyom. Ez még az egyes babáknál is nagyon jónak számít ebben a korban.

A kórházi lét sokkal jobb, mint gondoltam. Lévén, nekem még egy tömött fogam sincs, távol áll tőlem a gyógyszerszedés és beteg sem vagyok, csak hébe-hóba, attól féltem, az orvosok és ápolók réme leszek itt tartózkodásom idején. De nagyon korrekt, gondos személyzet dolgozik a szülészeten, sokakat megkedveltem már, élvezik a bizalmamat, én pedig az ő jótékony szándékukat. 

A szobánk ablalka a Pécskő hegyre néz, minden reggel a napfelkeltével ébredek. A napom általában ilyen-olyan vizsgálatokkal telik. A leggyakoribb az NST, amelyen a babák mozgását és a méhem reakcióit vizsgálják. Egyszer produkáltunk hatpercenkénti összehúzódásokat, meg is kaptam a magam kis infúzióadagját, hogy ellazuljon az izomzat. Azóta még több folyadékot iszom, így nincs már gond. Ugyanakkor úgy döntöttek az orvosok, hogy legyünk túl a tüdőérlelő injekciókon is. Ez nekem, kórházkerülő embernek bizony nehéz kihívás volt: öt óránként egy csípős szuri a tomporomba, mindez ötször egymás után. Éjfélkor és hajnal ötkor kaptam az utolsó kettőt, mondhatom, semmit nem aludtam aznap éjjel. Készültem a megpróbáltatásokra....edzettem magam: nem fog fájni, nem fog fájni. De fájt.
Viszont nagyon örültem, hogy ezen is túllettünk, mert ez az injekciókúra hozzájárul a babák tüdejének gyorsabb éréséhez, így ha akár már most megindulnának sem lenne gond. Az orvostudomány szerint. És szerintem is minden rendben van, ezt szugerálom idestova nyolc hónapja.

Szugeráltam azt is, hogy amennyiben lehet, a gyomrom legyen az a szervem, amit a legkevésbé paszíroznak össze a lányok. Kértem őket, hogy amíg van egy kis helyük, inkább máshová húzódjanak. Éreztem én, hogy a gyomorégésem egyáltalán nem olyan vészes, mint gondoltam, hogy lesz ekkorra, de a hétfői ultrahang meg is mutatta a lányok fekvését. Haránt-ferde pózban vannak mindketten, fejük a jobb oldalamon, így a gyomrom szinte szabadon van. Na nem mindig, de javarészt elkerülik. Imádom őket már most, nem is tudom elmondani, milyen fantasztikus gyerekeim vannak!

Megbeszéltük azt is, hogy annak ellenére, hogy a 35. héttől már biztonsággal megszülethetnek, mi azért várunk a 36-ig. Mert nem kockáztatjkuk azt, hogy esetleg mégsem lesz meg a súlyuk és elviszik őket a koraszülött osztályra mellőlem. Nekünk együtt kell most már maradnunk, összeszoknunk az első napokban, megtanulnunk együtt élni. Azok a babák ugyanis, akik oda kerülnek, nehezebben illeszkednek be a világba és az anyukájuknak is nehezebb a hozzájuk való alkalmazkodás, a közös élet kitapasztalása. Láttam ezt itt a kórházban, sok kismama kerül ilyen szituációba, s nekik bizony hetekig is eltarthat az az összeszokás, ami ideális esetben egy-két nap alatt megtörténik.

A párom és a családjaink is nagyon várják már az ikrek érkezését. Nővérkém mindennapjainak része a lányoknak való shoppingolás, így a new yorki divat már újszülött korukban berobban az életükbe. Kedvesem tűkön ülve várja a nagy napot. Amióta megtudtuk, hogy a császármetszés után ő kapja mellkasára a lányokat, még teljesebb lázban ég. Minden nap borotválkozik - ami az ő esetében óriási dolog - , nehogy megszúrja a kis hercegnőit, amikor puszilgatja majd őket. Apukám egyenesen azt mondta, hogy ő nem is tudja, hogy fogja túlélni azt a percet, amikor meglátja Csengét és Kincsőt. Anyukám pedig eltökélten készül az imádatukra és az én megsegítésemre.
S hogy én miként élem meg az utolsó napokat?
Vidám, de meghitt hangulatban. Alig várom, hogy már ne a pocaknövesztés, hanem a kézzel fogható gondoskodás legyen a feladatom. Ha felidézem magamban az ultrahang felvételeken látott angyali arcokat, máris könnybelábad a szemem, és arra gondolok: ha meglátom  és kézbe foghatom végre őket, létrejön új családunk, napokig, hetekig csak sírni fogok a boldogságtól.
Szeretlek szerda! Szeretlek élet, szeretlek kiscsaládom!

Home sweet home

Home sweet home!
Újra itthon vagyunk, sőt, igazából már pénteken érkeztünk...De néhány napba beletelt, hogy kipihenjem a kórházi álmatlan éjszakákat.
Ma igazán jól vagyok, sokat aludtam a hétvégén. Jól telnek az éjszakáim: csökkent a gyomorégés és a csontjaim sem fájnak olyan elviselhetetlenül.
Napközben pedig szigorúan pihenőre kényszerítem magam: semmi talpalás, mert minden felelőtlen terheléssel közelebb kerülhetünk a még nem áhított szüléshez.
A lányok szerintem nagyon jól érzik megukat odabent, a hasam óriási méretű, bízom benne, hogy kényelmesen elférnek még. Szerdán lesz a következő ultrahangunk, ott majd kiderül, hogy mennyit nőttek az elmúlt két hétben. Talán már az 1700-1800 grammot is túllépik fejenkén?

Érdekes az élet. Korábban én nem voltam úgy oda a gyerekekért. Csíptem a jófej lurkókat, de nem az a nő voltam, aki ha meglátott egy babát, máris visongva vetette rá magát és ki nem adta a kezéből. Inkább úgy mondanám, hogy távolról szerettem és csodáltam őket...Bezzeg a nővérem! Ő már az általános iskolában is csecsemőgondozás szakkörre járt, versenyeket nyert a témában. Mindenki azt hitte, hogy ő majd hamarabb családot alapít, mint én, és esetleg én török a világra karrierista terveimmel. S lám, épp fordtva alakult. Ő New Yorkban építi az életét, én itthon maradtam, s hamarosan édesanya leszek. Sőt, egyből két tündérkét kapok a sorstól.

Írtam már arról, hogy semmit sem csinálnék másképp. Ezt most is így gondolom. Szerepe van ebben a páromnak, aki mellett teljes boldogságra leltem. S szerepe van ebben a szűken vett családnak is, akik mind boldogabbak lettek attól, hogy várjuk az ikreket. Ez engem még boldogabbá tesz.

Otthon, édes otthon! Megköszönök minden percet a Jóistennek, amit itthon tölthetek várandósságom végén. Sok kismama ugyanis hosszú hetekig várakozik a kórházban teljes orvosi felügyelet alatt arra, hogy életet adjon gyermekének. Ehhez képest az, hogy hamarosan betöltjük a 32. hetet, egész biztató, s mindösze egy hetet kellett kórházban töltenünk, azt is csak megfigyelés céljából. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nagyon hosszúak ott a nappalok és az éjszakák. Remélem, most még itthon maradhatunk néhány hétig...meglátjuk, hogy alakul. Bárhogy lesz, elfogadom, hisz értük történik. Mert ez a legeslegfontosabb: az ő biztonságuk.

Még 5 hét a célig

Olykor elég egy ötletes kifejezés, s máris megindul az ihletem. Sorra jönnek a témák, amelyekről csak úgy önteném a gondolatokat. De olyan is van, hogy számos mondanivalóm lenne, mégis azt érzem, egyiket sem tudom úgy megosztani másokkal, hogy értsenek engem. A félreértéseket pedig nem szeretem. Mostanában ez utóbbi uralkodott el rajtam. Ráadásul túl sok rossz dolog történt a környezetemben, amelybe nem kívántam mélyebben belemerülni. Mert ha írok valamiről, akkor azt a lelkem mélyéből teszem. De két tündérrel a pocakomban elég átélni és kezelni a problémákat, nem még a lelkem bugyraiban válykálva írni is róluk.
Most is inkább négyünk szépséges világáról írok. Arról a világról, amely bearanyoz számomra mindent, még a mostani, kórházi napokat is.
Megfigyelésre érkeztem a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórházba, a hét különböző vizsgálatokkal telt. 31 hetesek voltunk tegnap. Most már kipróbáltuk az NST-t, amely a picik szívhangját, mozgását és a méh reakcióit méri. Ilyenkor fontos, hogy mocorogjon a kisbaba, hogy a gép tudjon adatot mérni. Nálunk ezzel persze nem volt gond! Mindhárom alkalommal olyan szinkronúszást rendeztek, hogy a szülésznők nem győztek mosolyogni a gép által közvetített hullámveréshez hasonló hangokon. Bravó lányok! - biztattam őket minduntalan, olyan ügyesek, sosem hagynak cserben. Megbeszéltük, hogy mozogni kell, s ők mozognak is.
A múlt heti 3-as rutinon kiderült, hogy tökéletes fejlettségi szinten tartunk: mindkét bébi másfél kiló körüli súlyt nyom. Mostanra szerintem ez csak fokozódott, a pocakom ugyanis rohamosan nő, s a mozgásuk egyre többször okoz kellemetlen apró fájdalmat. Lehet, hogy a végére egy-egy bordám is bánja majd a terhességet? Állítólag megeshet...de sebaj, mosolygunk ezen is - közben bizakodunk, hogy azért ez nem fordul elő - , mindent kibírok értük. Csak egészségesek legyenek.
Itt a kórházban nagyon megnyugtattak, hogy harmincegy hetesen, ilyen fejlettségi szinten már gond nem történhet. Hamarosan elérik a 2-2 kilót, s a tüdejük is megérik. Ez természetes úton nagyjából a 36. hétre tehető, de speciális tüdőérlelővel akár korábban is elérhetik, hogy megfelelő legyen a légzésfunkciójuk és ne legyen szükség inkubátorra.
Még 5 hét a célig. Akkor töltjük be a bűvös 36. hetet.
Nehéz lesz még addig, nagyon nehéz. Egyre nehezebb. Napról-napra nőnek a csöppségek, olykor úgy érzem, vulkán tör ki a hasamon, annyira feszítenek.
Közben a babaszoba teljesen elkészült, helyére került minden. A babakelengye is tisztán, vasaltan várja a lányok érkezését. Apukájuk teljes lázban ég - hiányzunk neki most, hogy nem vagyunk otthon. Pedig először azt hitte, nyugodt hete lesz, mert itt, bármi történjen is, a legjobb kezekben vagyunk. Én is azt hittem és ez így is van, nagyon ügyes, szolgálatkész és rutinos személyzet gondoskodik a kismamákról és az újszülöttekről, no de az otthoni klíma, a szeretteim, a szép otthonunk nekem nagyon hiányoznak. S így, hogy tudom, a kivizsgálások eredménye mind jó lett, nincs okom itt lenni, már nagyon mennék haza.
Előreláthatóan holnap mehetek is - egy időre -, aztán majd újra beöltözöm, s már csak a lányokkal térek újra haza. Istenem, de jó is lesz már akkor!

Gyermekvállalás huszonévesen

Az iskolásoknak már becsöngettek, a nyári szünetnek vége. De vége magának a nyárnak is? Szerencsénkre az elmúlt hetekben szép, napos időnk volt, kaptunk valamit cserébe a júliusi hűvös, esős időjárásért.
S továbbra is derűs, meleg idő várható - mondják az időjárásjelentők. Remélem, ezúttal nem tévednek és sokáig kitart az indiánnyár!
Végre elkészült a teraszunk - így szeptemberre -, napközben jókat pihenhetek a lányokkal ott ücsörögve. S közben csodálhatom azt a fantasztikus természeti környezetet, ami körülvesz bennünket. Na meg Pimpát, a labradormamit, amint a fűben hempereg. A Paradicsomban érzem magam, dacára a sok terhességi tünetnek. Ha újra kezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, semmit nem bántam meg, s ez nagyon megnyugtató érzés. A szerelmem, a családom, az írás, a munkám...mind-mind örömet szereznek nekem és hiszem, ezt a harmóniát érzik a lányok is. Ezért olyan kedves, jó gyerekek már most!
Sokan furcsállták a párommal kötött viszonylag gyors házasságot. Aztán meglepődtek a babaváráson és a fészekrakáson. Mi tudtuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, közös az utunk és úgy kell haladnunk, ahogy a szívünk diktálja, s nem úgy, ahogy ma divatos. Mert bizony ma nem sikk sem összeházasodni, sem gyermeket vállalni huszonévesen. Sokan csak 35 fölött gondolkodnak el a családalapításon, addig a karrierépítés, a világjárás, a szórakozás köti le idejüket.
Mi ezt máshogy tervezzük: karrierünket elindítottuk, majd a gyerekek mellett folytatjuk. Szerintem ha nagyon belemelegszik az ember, akkor még nehezebb kiszállni...Világot is látunk még, majd a csajokkal együtt. S a szórakozásnak sincs vége megszületésükkel, hiszen ez csak szervezés kérdése...Két szupernagyi és egy dédi várja érkezésüket, nem beszélve a nagypapákról és dédipapáról. Biztos vagyok benne, hogy biztosítanak majd számunkra néha egy-egy szabad estét, amikor elvonulhatunk a világ elől férjecskémmel.
Benne vagyunk a 29. hétben, s rohamos léptékben gyarapodnak a lányok. Egy hete már túl voltak fejenként az 1 kg-on, 30 hetes korukra el fogják érni a másfél kilót. A várandósságomat ma már inkább terhességnek nevezem, egyre nehezebb ugyanis a pocakom, amit cipelnem kell. A szakirodalom szerint már hajacskájuk is van és kezdenek kikerekedni, husisodni, észlelik a fényt, hallanak bennünket. Csenge és Kincső szépen osztozik a számukra rendeklezésre álló helyen, ez látszik az ultrahangon is és továbbra is úgy érzem, szeretik egymást és engem. Apukájukat pedig szerintem egyenesen imádják: ha esténként beszél hozzájuk vagy csak mi ketten beszélgetünk és hallják a hangját, óriási mozgolódásba kezdenek. Olyan is volt már, hogy kértük rúgjanak apának, s ők felváltva tették, ahogy vártuk...
Eszméletlen ez az egész állapot. Lelkileg felemelő, fizikailag megterhelő. S mivel tudom, hogy ez utóbbi tekintetben egyre nehezebben leszek, várom a megszületésüket. És azért is várjuk persze, hogy végre a kezünkbe vehessük őket. De tudom azt is, hogy egész életemnek egyik legszebb időszaka a terhességem, amit biztos, hogy sokszor fogok még visszasírni.
Nem kell bedőlni a 21. század hibás elvárásainak: ha szerelmes vagy, gondoskodó és szerető társra találtál, akkor ne halogasd beteljesíteni saját boldogságodat!

Egyből két élet

Miközben ezeket a sorokat írom, újrahallgatom a tegnapi tehetségkutatón feltűnt egypetéjű ikerlányok szenzációs produkcióját. Eddig nem gondoltam, hogy a Piramis Ha volna két életem című számát (http://www.youtube.com/watch?v=Abn_GmeWezI) akár így is értelmezhetjük, s hogy ilyen fantasztikus légkört kölcsönözhetnek egymásnak a minden porcikájukban megegyező ikrek és a dal. A zsűri angyaloknak nevezte őket, akik szépséget és reményt adnak nekünk. Így érzek én is a lányaink iránt, s nem titok, bízom a művészi hajlamuk kialakulásában is.
Egyből lettek ők két élet, ami már eleve misztikus és lehengerlő, máig felfoghatatlan csoda számomra - már ha igaz lesz, hogy Csenge és Kincső is egypetéjű ikrek. El tudom képzelni őket két Lottiként a színpadon, de akár zenei tehetségüket is megcsillogtathatják majd. Vagy ha a sportkarrier mellett döntenek, mi a lelátón fogunk nekik szurkolni. S az sem baj, ha különböző dologba szeretnek bele, bár erre - ha egypetéjűek - nem sok esélyt látok. Olyan ragaszkodás és egység van ugyanis az egypetéjű ikrek között, ami számunkra, egyszerű emberek számára idegen és talán érthetetlen is. Csodálkozunk rajta, tetszik kapcsolatuk különlegessége, de nem gondolunk bele, micsoda élet lehet az övék és családjuké.
Mert ikreket nevelni nem egyszerű feladat. A köztük lévő kapocs sokak szerint még akkor is működik, ha valamilyen ok folytán nem együtt nevelődnek. Személyiségük egészséges fejlődése érdekében sok nehéz dilemmán kell átbillenie a szülőknek: Erősítsük egyformaságukat vagy sem? Hol az arany középút? Hogyan támogassuk beilleszkedésüket az óvodában, iskolában? Aztán később, hogyan segítsük át őket a kamaszkor nehézségein? Majd pedig hogyan engedjük el kezüket a nagybetűs élet felé?
A tehetségkutatón feltűnt lányok engem 5 perc alatt megnyugtattak: meg lehet találni azt az utat, ami az egészséges lelkülethez vezet, ami felhőtlen boldogságot biztosít germekeink számára.
Miközben én folyamatosan gyűjtöm az információkat az ikergyermekek ellátására, nevelésére vonatkozóan, Csenge és Kincső egyre erősebb a pocakomban. Már nemcsak azt érzem, hogy kis testükkel mozognak, hanem azt, hogy egy-egy testrész türemkedik ki a hasamon. Most léptünk a 28. hétbe, de már olyan kis vasgyúrók, hogy képesek eldeformálni a gömbölyű pocakomat. Nagyon kedves gyerekek, továbbra is így érzem, s hiszem, hogy születésükkel nemcsak mi gazdagodunk, hanem a világ is.

Pimpa és a lányok

Sokszor érzem magam úgy, mintha tündérmesében élnék vagy álmodnám ezt a sok szépséget, ami velünk történik...A múlthét viszont inkább rémálomhoz hasonlított. Szerencsére a babákkal semmi gond nincs, de én ramatyul voltam.
A nyárvégi brutális kánikula nagyon megviselte az egyébként is megterhelt szervezetemet: alvászavar és gyomorégés kínzott, felerősödött a vizesedés és a kézzsibbadás, melyekhez csütörtökre korábban nem tapasztalt tünet, alhasi fájdalom társult. Aznapra időpontom volt az orvosomhoz, de azért délelőtt egyeztettem vele telefonon, hogy bemenjek-e hozzá korábban, nem lehet-e ez valami komoly baj jele. Megnyugtatott, hogy valószínűleg "csak" a meleg és a lányok egyre nagyobb súlya okozza a fájdalmat és arra kért, hogy pihenjek. Valóban, ha feküdtem, nem fájt. De hát muszáj voltam gyakran lábra állni, mert mindeközben szörnyű dolog zajlott a kertben. Haldoklott egyik kutyusunk...
Indiana Jones, a tizenegy éves Pimpa labradorlányunk fia, négy évig élt köztünk. Szédítően energikus kutya lévén nem győztük kielégyteni kirándulókedvét, mindig jókedvű volt és nagyon szeretett bennünket. A lányokat is nagyon szerette volna...de valami szörnyű betegség vagy valaki elvetemült tette elvitte őt tőlünk. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabad ezen izgulnom, de látva szenvedését, az idegrendszere okozta rángásokat, majd megszakadt a szívem. Nem ért ide az állatorvos, hogy segítsen rajta, elment szegénykém és most már az örök vadászmezőkön "dózerkutyáskodik". Nővérem nevezte el így: Dózerkutya. Nem máshonnan a becenév, mint a mindig lelkes ugrálásból, az olykor idegeneket megrémisztő futkározásból. Pedig sosem bántott senkit és semmit. Ez volt Indi, a pajkos barát. Sajnálom, hogy a lányok már nem ismerhették meg őt.
Pimpára, az anyukájára, remélem, még emlékezni fognak kislányaim. Igazán megérdemelnénk aggastyán kutyuskámmal, hogy néhány évig ő is együtt élhessen az ikerlányokkal. Úgy érzem, ő tudja, hogy áldott állapotban vagyok, hisz maga is megtapasztalta ezt, engem pedig annyira szeret, hogy átérzi a hangulataimat, érzéseimet. Ha a kertben pihenek, el nem mozdul mellőlem. Valamelyik nap el szerettem volna indulni autóval, de alig engedett, jönni akart velem. Melső lábaival már bent volt a kocsiban, édesapám emelte ki és kísérte vissza a kertbe...Tűzbe mennék érte, ő is értem. Sokan nem értik az efféle ember-kutya barátságot. Viszont aki engem és Pimpát ismer, az mégha nem is tapasztalt hasonlót, legalább elfogadja és elismeri kapcsolatunk szépségét és egyediségét.
Alig várom, hogy együtt játszunk jövő nyáron a kertben: Csenge, Kincső, Pimpa és én. A lányoknak is meg fogom mutatni azt az önzetlen szeretetet és gondoskodást, amit én az állatoktól tanultam. Azért pedig, hogy mi a tesómmal ezt átélhettük gyermekkorunkban, máig hálás vagyok a szüleimnek.
Másnapra kipihentem az idegi és testi fáradtságot, a kánikula is enyhült, szűnt a fájásom. Az orvosom is megvizsgált, mindent rendben talált. Jól vagyunk, mára már remekül.
A családom - melybe Pimpa kutya szigorúan beletartozik - segít a nehéz napokat átvészelni. S így könnyű kilábalni a rémálmokból, a negatív gondolatokból, s visszatalálni mesevilágomba.