Nálam még mindig köd van

Azt hittem, ennyi hallgatás után kitisztul a fejem és eloszlik körülem a rózsaszín köd....de nem történt meg. Majd egy évig nem írtam ide, s ma újraolvastam a blog eddigi bejegyzéseit. Minden igaz volt, amit írtam, ám a könnyeim között sokszor mosolyogtam magamon, milyen szentimentális voltam azokban az időkben. Szerelmes voltam a világba, nagyon úgy tűnik. De jól van ez így, ennek a lelkiállapotnak most sok-sok pozitív hatását érzem a lányokon.
Visszatükröződik rajtuk az én boldogságom, utólag úgy érzem, jól csináltam azt, hogy amint megtudtam, várandós vagyok, teljesen más dimenzióra állítottam magam.
Nem túlzok, amikor azt mondom, mi mindig nevetünk, még akkor is, ha én depis vagyok valamiért. Hamar jókedvre derítenek azzal, ahogy gondtalanul élik kis életüket. Olyan zseniális kis emberek ők, hogy el nem tudom mondani. Sőt már nem is olyan kicsik, hiszen hamarosan egy évesek lesznek. S ha a méret is számít - ezt pocaklakó korukban mindig megosztottam olvasóimmal -, Kincső 11,5 kg, Csenge 10,6 kg, és mindketten közelítik a 80 centit. Stabilan járnak mindketten, nagyjából 10 hónaposak voltak, amikor mondhatom, "eljártak". A kilencedik fogacska kibújását várjuk mindkettejüknél. Viszonylag jó alvók, este 7-8 között elalszanak és reggel 7 körül kelnek, közben kérnek enni-inni egy-két alkalommal éjjel. Ez nekem már semmi a korábbi non-stop három óránkénti etetéshez képest. A cím igaz: nálam még mindig köd van, csak áradozni tudok róluk így, a születésük után majd egy évvel is. Furcsa ez tőlem, én korábban nagyon realista voltam. De sokminden megváltozott bennem, amióta anya lettem és nem is szeretném, hogy ez másképp legyen. Örömmel maradok ilyen.

De hogy miért is tértem vissza a blog íráshoz?
Igazából ennek története van.
A minap "kimenőt" kaptam a férjemtől. Amíg ő babázott, elmentem Budapestre megvenni olyan fontos dolgokat, amelyeket gyerekekkel nehéz megtenni. Az IKEA pénztáránál sorban állva magam elé engedtem egy családot, akik egy láthatóan fáradt kislánnyal voltak. Szóbaelegyedtünk, s kiderült, ők most várnak ikreket, 15 hetes terhes az anyuka. Három perc alatt annyi mindent kérdezett tőlem, hogy nem győztem gyors, tőmondatos válaszokat adni, s minél több információt közölni vele. Csak úgy ragyogott a kíváncsiságtól, amikor rám nézett, azt láttam a szemében, hogy vár tőlem valamiféle megnyugtatást, hogy "nyugi, minden rendben lesz, bírni fogod", én pedig azonnal a segítségére siettem nyugtató szavaimmal. Sajnos hamar sorrakerültünk - ezen máskor persze nem sopánkodunk - , szívesen adtam volna még neki tanácsokat, biztattam volna tovább. Hazafelé jövet úgy döntöttem, megpróbálok segíteni azoknak, akiknek nincs kivel megbeszélni nehézségeiket, akik nem tudják, hogyan készüljenek fel ikerbabák fogadására, akik el vannak keseredve a nehéz terhességtől vagy a szülés utáni hetek megpróbáltatásaitól és biztatásra van szükségük. Sokan olvastátok bejegyzéseimet korábban, s remélem, ezek után is lesznek követőim. Maradnak a lelkizős írások, de szeretném feldobni a mindennapokat vidám sztorikkal is, a lányok izgalmas életének anekdotáival, s a szórakozás mellett célom tapasztalataimra építve segítő szándékú cikkeket is közölni.
Én sem csinálok mindent tökéletesen, ez nem erről szól. De úgy gondolom, hogy ahhoz képest, hogy két igencsak eleven gyerekem van, s kezdő anyaként állok helyt, elég jól veszem az akadályokat.
Sosem olvastam végig egy "amilyen az anya lelkivilága, olyan lesz a gyereké is" illetve "tekintsd a gyerekedet önálló személyiségnek" típusú könyvet, mert az első oldalak után úgy gondoltam, ezeknek semmi értelme, hisz ezek abszolút egyértelműek számomra. Milyen lenne a gyerek ugyan, ha nem olyan, mint amit az anyaméhben tapasztal? Gondolataink, érzelmeink, mind ott gyökereznek bennük is. És persze, hogy külön, önálló személyiségek! Jaj, ezt még egyetlen mondattal sem magyarázom, annyira nyilvánvaló. Tartsuk ezeket szem előtt minden pillanatban - íme az első és talán legeslegfontosabb tanácsom a kismamáknak.
Ikeranyukák, nekünk sokszorosan szükségünk van a kreativitásra, ha nem akarunk frászt kapni húszpercenként....Én szinte egész nap azon gondolkodom, hogy mi lesz a következő ötlet, amit bedobok a fejlesztésük és szórakoztatásuk érdekében. Ehhez nagyon jó, ha sok játékot tartunk a babák közelében, s mind-mind bemutatva nekik, gyorsan telnek a percek. Boldog percek!
Csenge és Kincső öt hónapos korában már "olvasott", legkedvesebb játékuk már akkor a kemény könyv volt. Olyan átéléssel nézegették, mintha értenék. A maguk szintjén biztos értették is, mert pl. ha fejjel lefelé került a kezükbe, megfordították. Mára ott tartunk, hogy fél órákat elücsörögnek a könyvek fölött, maguktól leveszik a polcról - ezeket alul, elérhető helyen tartom -, kinyitják, lapozgatják, végignézik, ami tetszik nekik, azt megpuszilják, mutatják nekem, mit fedeztek föl benne. Egymással is diskurálnak közben.
Javaslom mindenkinek, ne sajnálja a pénzt a könyvekre és azt se bánja, ha a gyerek kárt tesz benne. A felfedezés erről szól. S az ő életük még nem más, mint felderítés, amely révén napról napra jutunk el a babamosolytól, kuncogástól a kislányos nevetésig - Kincső a napokban kezdte - vagy a labda szemlélésétől a felemelésén át a pattogtatásig és dobásig - ez Csenge legújabb kedvence.
Rengeteget tudnék még írni, de új "fejezetem" indításának most ennyit. Egyébként is, muszáj lefeküdnöm, ha bírni akarom a holnapi strapát - ez is egy fontos szabály! Mert itt olyan nincs, hogy "ellébecolom" a napot: végig kell nyomni, könyörtelen tempóban, reggeltől késő estig. Nehéz ez, nagyon nehéz. De mégis ez a világ legjobb munkája! Alig várom, hogy reggel újra rámmosolyogjanak és megöleljenek, amikor ébrednek. És arról még nem is szóltam, hogy milyenek, amikor egymást szeretgetik..........        

Egy édesanya visszatekintése az óévre

2011 utolsó perceit töltjük, s miközben kislányaim angyalian alszanak mellettem az ágyban, végiggondoltam, mi is történt velünk a hamarosan elmúló évben.
Esküvő majd várandósság, ráadásul ikerbabákkal, sok izgalommal és várakozással. Közel hat hét kórházi tartózkodás, sok-sok injekció és infúzió, nehéz nappalok és éjszakák, s végül egy komoly operáció.
2011. november 3. életünk legszebb napja: megszületett Csenge és Kincső, szülők lettünk.

Gyönyörű gyerekek, s ezt tényleg nem azért mondom, mert a mieink. Nem mertem ilyen szép babákról még álmodni sem. Talán ezért köszönöm meg még most is, két hónappal születésük után a Jóistennek ezt a fantasztikus ajándékot nap mint nap. Most is, amikor dolgomat elvégezve siettem melléjük - ha nem vagyok velük, mert ők alszanak, engem pedig elszólít a házimunka, borzasztóan hiányoznak, szinte fáj, annyira - s betoppantam a szobába, csak álltam és néztem kis testüket, amint mindketten fejük fölé emelve kezeiket, alszanak. Többen mondták már, hogy olyanok, mint az angyalok a templomi freskókon...
Szuszogásuk az a hang, amely nélkül már nem tudok aludni.
Nagyon jó babák. Ketten kitesznek néha egy rosszat, de ez csak olyankor fordul elő, amikor a napi ritmusuk valami miatt elcsúszik és nem együtt esznek. Ilyenkor non-stop pörgés van, egyik kel, másik fekszik, édesanyjuk pedig frászt kap és a végkimerüléssel küzd. De szerencsére ilyen ritkán fordul elő, a fürdetéssel általában sikerül egybe hangolni őket a napközbeni virgonckodás után.
Igazából csak okkal sírnak, s nem tapasztalom azt sem, hogy nagyon el lennének kényeztetve. Szépen fejlődnek, Kincső már 5 kiló, Csenge pedig 4,2. Imádnak enni, a közös cicizés a kedvencük, ilyenkor hangosan kommunikálnak egymással: édesen nyüszögnek, már-már énekléshez hasonlóan harsonáznak.

Az egész család megőrül értük, anyukám és apukám minden idejüket velünk töltik. Nagyon sokat segítenek nekünk, ahogy a lányok is sokat segítenek nekik azzal, hogy bearanyozzák napjaikat. A férjem szuper apuka, szerelmes a lányaiba. Én már csak harmadik vagyok nála a sorban, Csenge és Kincső letaszított a trónról. :-) Tudtam én ezt abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy két kislányt hordok a szívem alatt.
Apa fürdet minden este, már egyedül is helytáll, én előkészítek és a pancsi után öltöztetek.
Az éjszakákat igyeszem egyedül megoldani, hisz apának másnap dolgoznia kell, de ha nagy a ramazuli, jön és készségesen segít. Azt valljuk, hogy ahhoz, hogy a lányok bízzanak bennünk, nem szabad sírni hagynunk őket. Olvastam egy szimpatikus gyermeknevelési cikket, amely pontosan azt támasztotta alá: az a baba, akit nem hagynak sírni, később kevesebbet sír. Remélem, nem látom rosszul, de szerintem nálunk ez működik.

A gyermekvállalás megerősítette kapcsolatunkat, férjemmel jobban szeretjük egymást, mint valaha, sőt, nálunk nagyon nagy lángon égő szerelemről lehet beszélni. Örülök, hogy a lányok ilyen családban nőnek fel. Épp ma mondta nővérem, hogy annyira jó, hogy "boldog gyerekek lesznek". Mert ez a törődésen, a nekik adott szereteten múlik, ebben biztos vagyok. S én igyekszem is megadni nekik mindazt, amire szükségük van: énekelünk, táncolunk, beszélgetünk, nevetünk. Amióta megszülettek, nem volt szomorú napunk, nincs semmi, ami elvehetni a jókedvünket. Velük valóban minden más, de minden sokkal jobb, mint korábban.
Optimista vagyok, mint mindig.
Hiszem, hogy ez visz előre, s hogy ezzel a hozzáállással lehet sikereket elérni. Új életem értelme és célja, hogy szűkebb és bővebb családom boldogabb legyen, mint valaha. Úgy érzem, óriási protekcióm van az Égben, mert ezt a sok csodát másképp nem tudom felfogni és feldolgozni, csak úgy, ha az Úr ajándékának tudom be. Édesanyának lenni egyszerre a legnehezebb és a legszebb feladat, amit kaphattam Tőle.

Köszönjük az életet!

Nem tudok nem sírni, amikor ezeket a sorokat írom. Annyira boldog vagyok, hogy meghasad a szívem és mindezt papírra vetni igencsak lelket sanyargató feladat.
Az utolsó bejegyzés akkor született, amikor a lányok 34. hetesek voltak a pocakomban. Aztán eljött a 35, majd a 36. hét is. Ekkor már annyira megterhelő volt számomra az óriási súly cipelése és az ödémásodás is eluralkodott a testemen, hogy nem voltam képes a laptopomon néhány percnyi szörfözésen túl más tevékenységet folytatni, így blogot írni sem.
Őrületes kínok gyötörtek, nem volt pillanat, hogy ne fájt volna valamim: a csontjaim, az izomzatom, a bőröm....Vártam a végét, még türelmesen, de ez a türelem bizony egyre fogyott az állapotom súlyosbodásával párhuzamosan. Az orvosommal nem sürgettük a császármetszést, ő is kérte, tartsak még ki, hiszen Csenge és Kincső számára minden további, anyaméhben tölött nap aranyat ért.
Viszont eljött egy pont, ahol nem húzhattuk tovább: a terhességi toxémia úgy eluralkodott a szervezetemen Mindenszentek tájára, hogy már az én egészségem volt a tét. A laboreredmények gyors közbeavatkozást tettek indokolttá, ezért másodikán kitűztük az időponot másnap reggelre.
Hetek óta nem aludtam olyan jól, mint az utolsó éjjelen, amit a lányok még a pocakomban töltöttek. Hajnalban nagy mosollyal az arcomon mentem át az osztályról a szülőszobára, ahol kedves arcok üdvözöltek: "Eljött a nagy nap, Kati?! - mondták többen az ott dolgozók közül.
Ekkor már a párom is velem volt, együtt vettük a műtétet megelőző akadályokat. Jó hangulatban telt el az idő, mígnem megérkezett az orvoscsoport is: csupa ügyes és megbízható ember vett körbe, nem féltem. Egyedül a lányokért aggódtam.
A műtét simán ment, kedves rokonom asszisztált az aneszteziológusnak, így ő mindvégig a fejem mellett ülve válaszolt a kérdéseimre, tájékoztatott, mikor, mi történik.
Aztán pont mikor kérdeztem, hogy jön-e már Csenge - tudtuk, hogy alsó babaként ő érkezik elsőként -, felsírt a kicsike. Doktor úr megkérdezte tőlem a nevét és már vitték is őt a szakavatott gyermekorvosokhoz. Négy percre rá megérkezett Kincső is, legalább olyan hanggal, mint korábban nővére. Amíg az orvosok befejezték az operációt, a lányokat alaposan megvizsgálták: koraszülöttek lévén kicsit több dolguk volt az átlagosnál, ezért a párom nem vehette mellkasára őket, viszont ő volt az első, aki a karjába fogta a kis szépségeket.
Amint tudott, jelzett a kint várakozó szűk családnak is: "Megvannak! Annyira szépek!"- ennyi tellett tőle a nagy izgalomban.
Aztán ahogy engem kitoltak, hozta nekem a lányokat megmutatni. Legközelebb már a szobában találkoztam csak velük: eznagy öröm volt, mert azt jelentette, hogy végülis minden rendben van, nem kell őket a koraszülött osztályra vinni. Testvérem épp skype-kapcsolatban volt velünk New Yorkból, amikor behozták őket. Egész éjjel virrasztott, hogy jelen lehessen a nagy pillanatnál.

Óriási, felfoghatatlan, életreszóló öröm és két-három napnyi kín várt rám ezek után.
Azért nem kismiska a császármetszés, főleg úgy, hogy nem is egy, hanem két babáról kellett gondoskodnom a betegágyban. De napról-napra, rohamosan gyógyultam és a párom is segített, amiben csak tudott. Elvarázsolt, amikor látam, milyen ügyesen bánik a kisbabáinkkal, úgy fogta meg őket, úgy látta el őket, mint aki tanulta valahol. Pedig nem. A szíve legmélyéről jövő szeretet irányíthatta mozdulatait.

Egy héttel a születésük után hagytuk el a Szent Lázár Megyei Kórházat. Ma tizenegy naposak a lányok, szépen kezdünk összeszokni, bár minden nap okozunk egymásnak meglepetéseket. De ez - gondolom - most már mindig így lesz. Látszólag jól érzik magukat kis birodalmukban. Egy kiságyban alszanak, mert egyelőre azt vettük észre, ha külön tesszük őket, nyugtalanok.

Én mára nem is emlékszem azokra a kínokra, amelyek a terhesség végén gyötörtek. Pedig akkor azt hittem, ezt sosem felejtem el. S lám, néhány nap is elég volt hozzá az angyalkákkal, máris olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Szárnyalunk a boldogságtól, élvezzük a gyermekeinkkel töltött perceket.
Imádom a grimaszaikat, az illatukat, azokat az édes babahangokat, amelyeket álmukban vagy evés közben produkálnak. Imádom látni, amikor megfogják egymás kezét és úgy alszanak...Imádom, hogy azt látom, ők is boldogok.

Istenem, köszönjük az életet!

Szeretlek, szerda!

Szerda, szerda, szerda...úgy szeretlek!
Ez a nap a legszebb a héten nekem, mert ilyenkor vannak a fordulóink: ma már 34 hetesek a lányok. A jövőhét szerda pedig még kedvesebb lesz, mert akkor elérjük az áhított 35. hetet. Akkorra az orvosok szerint már a tüdejük is elég érett lesz, a súlyukkal pedig már most sincs gond.
A két nappal ezelőtti ultrahangos becslés szerint ugyanis Csenge 2100, Kincső pedig 2380 grammot nyom. Ez még az egyes babáknál is nagyon jónak számít ebben a korban.

A kórházi lét sokkal jobb, mint gondoltam. Lévén, nekem még egy tömött fogam sincs, távol áll tőlem a gyógyszerszedés és beteg sem vagyok, csak hébe-hóba, attól féltem, az orvosok és ápolók réme leszek itt tartózkodásom idején. De nagyon korrekt, gondos személyzet dolgozik a szülészeten, sokakat megkedveltem már, élvezik a bizalmamat, én pedig az ő jótékony szándékukat. 

A szobánk ablalka a Pécskő hegyre néz, minden reggel a napfelkeltével ébredek. A napom általában ilyen-olyan vizsgálatokkal telik. A leggyakoribb az NST, amelyen a babák mozgását és a méhem reakcióit vizsgálják. Egyszer produkáltunk hatpercenkénti összehúzódásokat, meg is kaptam a magam kis infúzióadagját, hogy ellazuljon az izomzat. Azóta még több folyadékot iszom, így nincs már gond. Ugyanakkor úgy döntöttek az orvosok, hogy legyünk túl a tüdőérlelő injekciókon is. Ez nekem, kórházkerülő embernek bizony nehéz kihívás volt: öt óránként egy csípős szuri a tomporomba, mindez ötször egymás után. Éjfélkor és hajnal ötkor kaptam az utolsó kettőt, mondhatom, semmit nem aludtam aznap éjjel. Készültem a megpróbáltatásokra....edzettem magam: nem fog fájni, nem fog fájni. De fájt.
Viszont nagyon örültem, hogy ezen is túllettünk, mert ez az injekciókúra hozzájárul a babák tüdejének gyorsabb éréséhez, így ha akár már most megindulnának sem lenne gond. Az orvostudomány szerint. És szerintem is minden rendben van, ezt szugerálom idestova nyolc hónapja.

Szugeráltam azt is, hogy amennyiben lehet, a gyomrom legyen az a szervem, amit a legkevésbé paszíroznak össze a lányok. Kértem őket, hogy amíg van egy kis helyük, inkább máshová húzódjanak. Éreztem én, hogy a gyomorégésem egyáltalán nem olyan vészes, mint gondoltam, hogy lesz ekkorra, de a hétfői ultrahang meg is mutatta a lányok fekvését. Haránt-ferde pózban vannak mindketten, fejük a jobb oldalamon, így a gyomrom szinte szabadon van. Na nem mindig, de javarészt elkerülik. Imádom őket már most, nem is tudom elmondani, milyen fantasztikus gyerekeim vannak!

Megbeszéltük azt is, hogy annak ellenére, hogy a 35. héttől már biztonsággal megszülethetnek, mi azért várunk a 36-ig. Mert nem kockáztatjkuk azt, hogy esetleg mégsem lesz meg a súlyuk és elviszik őket a koraszülött osztályra mellőlem. Nekünk együtt kell most már maradnunk, összeszoknunk az első napokban, megtanulnunk együtt élni. Azok a babák ugyanis, akik oda kerülnek, nehezebben illeszkednek be a világba és az anyukájuknak is nehezebb a hozzájuk való alkalmazkodás, a közös élet kitapasztalása. Láttam ezt itt a kórházban, sok kismama kerül ilyen szituációba, s nekik bizony hetekig is eltarthat az az összeszokás, ami ideális esetben egy-két nap alatt megtörténik.

A párom és a családjaink is nagyon várják már az ikrek érkezését. Nővérkém mindennapjainak része a lányoknak való shoppingolás, így a new yorki divat már újszülött korukban berobban az életükbe. Kedvesem tűkön ülve várja a nagy napot. Amióta megtudtuk, hogy a császármetszés után ő kapja mellkasára a lányokat, még teljesebb lázban ég. Minden nap borotválkozik - ami az ő esetében óriási dolog - , nehogy megszúrja a kis hercegnőit, amikor puszilgatja majd őket. Apukám egyenesen azt mondta, hogy ő nem is tudja, hogy fogja túlélni azt a percet, amikor meglátja Csengét és Kincsőt. Anyukám pedig eltökélten készül az imádatukra és az én megsegítésemre.
S hogy én miként élem meg az utolsó napokat?
Vidám, de meghitt hangulatban. Alig várom, hogy már ne a pocaknövesztés, hanem a kézzel fogható gondoskodás legyen a feladatom. Ha felidézem magamban az ultrahang felvételeken látott angyali arcokat, máris könnybelábad a szemem, és arra gondolok: ha meglátom  és kézbe foghatom végre őket, létrejön új családunk, napokig, hetekig csak sírni fogok a boldogságtól.
Szeretlek szerda! Szeretlek élet, szeretlek kiscsaládom!

Home sweet home

Home sweet home!
Újra itthon vagyunk, sőt, igazából már pénteken érkeztünk...De néhány napba beletelt, hogy kipihenjem a kórházi álmatlan éjszakákat.
Ma igazán jól vagyok, sokat aludtam a hétvégén. Jól telnek az éjszakáim: csökkent a gyomorégés és a csontjaim sem fájnak olyan elviselhetetlenül.
Napközben pedig szigorúan pihenőre kényszerítem magam: semmi talpalás, mert minden felelőtlen terheléssel közelebb kerülhetünk a még nem áhított szüléshez.
A lányok szerintem nagyon jól érzik megukat odabent, a hasam óriási méretű, bízom benne, hogy kényelmesen elférnek még. Szerdán lesz a következő ultrahangunk, ott majd kiderül, hogy mennyit nőttek az elmúlt két hétben. Talán már az 1700-1800 grammot is túllépik fejenkén?

Érdekes az élet. Korábban én nem voltam úgy oda a gyerekekért. Csíptem a jófej lurkókat, de nem az a nő voltam, aki ha meglátott egy babát, máris visongva vetette rá magát és ki nem adta a kezéből. Inkább úgy mondanám, hogy távolról szerettem és csodáltam őket...Bezzeg a nővérem! Ő már az általános iskolában is csecsemőgondozás szakkörre járt, versenyeket nyert a témában. Mindenki azt hitte, hogy ő majd hamarabb családot alapít, mint én, és esetleg én török a világra karrierista terveimmel. S lám, épp fordtva alakult. Ő New Yorkban építi az életét, én itthon maradtam, s hamarosan édesanya leszek. Sőt, egyből két tündérkét kapok a sorstól.

Írtam már arról, hogy semmit sem csinálnék másképp. Ezt most is így gondolom. Szerepe van ebben a páromnak, aki mellett teljes boldogságra leltem. S szerepe van ebben a szűken vett családnak is, akik mind boldogabbak lettek attól, hogy várjuk az ikreket. Ez engem még boldogabbá tesz.

Otthon, édes otthon! Megköszönök minden percet a Jóistennek, amit itthon tölthetek várandósságom végén. Sok kismama ugyanis hosszú hetekig várakozik a kórházban teljes orvosi felügyelet alatt arra, hogy életet adjon gyermekének. Ehhez képest az, hogy hamarosan betöltjük a 32. hetet, egész biztató, s mindösze egy hetet kellett kórházban töltenünk, azt is csak megfigyelés céljából. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nagyon hosszúak ott a nappalok és az éjszakák. Remélem, most még itthon maradhatunk néhány hétig...meglátjuk, hogy alakul. Bárhogy lesz, elfogadom, hisz értük történik. Mert ez a legeslegfontosabb: az ő biztonságuk.

Még 5 hét a célig

Olykor elég egy ötletes kifejezés, s máris megindul az ihletem. Sorra jönnek a témák, amelyekről csak úgy önteném a gondolatokat. De olyan is van, hogy számos mondanivalóm lenne, mégis azt érzem, egyiket sem tudom úgy megosztani másokkal, hogy értsenek engem. A félreértéseket pedig nem szeretem. Mostanában ez utóbbi uralkodott el rajtam. Ráadásul túl sok rossz dolog történt a környezetemben, amelybe nem kívántam mélyebben belemerülni. Mert ha írok valamiről, akkor azt a lelkem mélyéből teszem. De két tündérrel a pocakomban elég átélni és kezelni a problémákat, nem még a lelkem bugyraiban válykálva írni is róluk.
Most is inkább négyünk szépséges világáról írok. Arról a világról, amely bearanyoz számomra mindent, még a mostani, kórházi napokat is.
Megfigyelésre érkeztem a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórházba, a hét különböző vizsgálatokkal telt. 31 hetesek voltunk tegnap. Most már kipróbáltuk az NST-t, amely a picik szívhangját, mozgását és a méh reakcióit méri. Ilyenkor fontos, hogy mocorogjon a kisbaba, hogy a gép tudjon adatot mérni. Nálunk ezzel persze nem volt gond! Mindhárom alkalommal olyan szinkronúszást rendeztek, hogy a szülésznők nem győztek mosolyogni a gép által közvetített hullámveréshez hasonló hangokon. Bravó lányok! - biztattam őket minduntalan, olyan ügyesek, sosem hagynak cserben. Megbeszéltük, hogy mozogni kell, s ők mozognak is.
A múlt heti 3-as rutinon kiderült, hogy tökéletes fejlettségi szinten tartunk: mindkét bébi másfél kiló körüli súlyt nyom. Mostanra szerintem ez csak fokozódott, a pocakom ugyanis rohamosan nő, s a mozgásuk egyre többször okoz kellemetlen apró fájdalmat. Lehet, hogy a végére egy-egy bordám is bánja majd a terhességet? Állítólag megeshet...de sebaj, mosolygunk ezen is - közben bizakodunk, hogy azért ez nem fordul elő - , mindent kibírok értük. Csak egészségesek legyenek.
Itt a kórházban nagyon megnyugtattak, hogy harmincegy hetesen, ilyen fejlettségi szinten már gond nem történhet. Hamarosan elérik a 2-2 kilót, s a tüdejük is megérik. Ez természetes úton nagyjából a 36. hétre tehető, de speciális tüdőérlelővel akár korábban is elérhetik, hogy megfelelő legyen a légzésfunkciójuk és ne legyen szükség inkubátorra.
Még 5 hét a célig. Akkor töltjük be a bűvös 36. hetet.
Nehéz lesz még addig, nagyon nehéz. Egyre nehezebb. Napról-napra nőnek a csöppségek, olykor úgy érzem, vulkán tör ki a hasamon, annyira feszítenek.
Közben a babaszoba teljesen elkészült, helyére került minden. A babakelengye is tisztán, vasaltan várja a lányok érkezését. Apukájuk teljes lázban ég - hiányzunk neki most, hogy nem vagyunk otthon. Pedig először azt hitte, nyugodt hete lesz, mert itt, bármi történjen is, a legjobb kezekben vagyunk. Én is azt hittem és ez így is van, nagyon ügyes, szolgálatkész és rutinos személyzet gondoskodik a kismamákról és az újszülöttekről, no de az otthoni klíma, a szeretteim, a szép otthonunk nekem nagyon hiányoznak. S így, hogy tudom, a kivizsgálások eredménye mind jó lett, nincs okom itt lenni, már nagyon mennék haza.
Előreláthatóan holnap mehetek is - egy időre -, aztán majd újra beöltözöm, s már csak a lányokkal térek újra haza. Istenem, de jó is lesz már akkor!

Gyermekvállalás huszonévesen

Az iskolásoknak már becsöngettek, a nyári szünetnek vége. De vége magának a nyárnak is? Szerencsénkre az elmúlt hetekben szép, napos időnk volt, kaptunk valamit cserébe a júliusi hűvös, esős időjárásért.
S továbbra is derűs, meleg idő várható - mondják az időjárásjelentők. Remélem, ezúttal nem tévednek és sokáig kitart az indiánnyár!
Végre elkészült a teraszunk - így szeptemberre -, napközben jókat pihenhetek a lányokkal ott ücsörögve. S közben csodálhatom azt a fantasztikus természeti környezetet, ami körülvesz bennünket. Na meg Pimpát, a labradormamit, amint a fűben hempereg. A Paradicsomban érzem magam, dacára a sok terhességi tünetnek. Ha újra kezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék, semmit nem bántam meg, s ez nagyon megnyugtató érzés. A szerelmem, a családom, az írás, a munkám...mind-mind örömet szereznek nekem és hiszem, ezt a harmóniát érzik a lányok is. Ezért olyan kedves, jó gyerekek már most!
Sokan furcsállták a párommal kötött viszonylag gyors házasságot. Aztán meglepődtek a babaváráson és a fészekrakáson. Mi tudtuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, közös az utunk és úgy kell haladnunk, ahogy a szívünk diktálja, s nem úgy, ahogy ma divatos. Mert bizony ma nem sikk sem összeházasodni, sem gyermeket vállalni huszonévesen. Sokan csak 35 fölött gondolkodnak el a családalapításon, addig a karrierépítés, a világjárás, a szórakozás köti le idejüket.
Mi ezt máshogy tervezzük: karrierünket elindítottuk, majd a gyerekek mellett folytatjuk. Szerintem ha nagyon belemelegszik az ember, akkor még nehezebb kiszállni...Világot is látunk még, majd a csajokkal együtt. S a szórakozásnak sincs vége megszületésükkel, hiszen ez csak szervezés kérdése...Két szupernagyi és egy dédi várja érkezésüket, nem beszélve a nagypapákról és dédipapáról. Biztos vagyok benne, hogy biztosítanak majd számunkra néha egy-egy szabad estét, amikor elvonulhatunk a világ elől férjecskémmel.
Benne vagyunk a 29. hétben, s rohamos léptékben gyarapodnak a lányok. Egy hete már túl voltak fejenként az 1 kg-on, 30 hetes korukra el fogják érni a másfél kilót. A várandósságomat ma már inkább terhességnek nevezem, egyre nehezebb ugyanis a pocakom, amit cipelnem kell. A szakirodalom szerint már hajacskájuk is van és kezdenek kikerekedni, husisodni, észlelik a fényt, hallanak bennünket. Csenge és Kincső szépen osztozik a számukra rendeklezésre álló helyen, ez látszik az ultrahangon is és továbbra is úgy érzem, szeretik egymást és engem. Apukájukat pedig szerintem egyenesen imádják: ha esténként beszél hozzájuk vagy csak mi ketten beszélgetünk és hallják a hangját, óriási mozgolódásba kezdenek. Olyan is volt már, hogy kértük rúgjanak apának, s ők felváltva tették, ahogy vártuk...
Eszméletlen ez az egész állapot. Lelkileg felemelő, fizikailag megterhelő. S mivel tudom, hogy ez utóbbi tekintetben egyre nehezebben leszek, várom a megszületésüket. És azért is várjuk persze, hogy végre a kezünkbe vehessük őket. De tudom azt is, hogy egész életemnek egyik legszebb időszaka a terhességem, amit biztos, hogy sokszor fogok még visszasírni.
Nem kell bedőlni a 21. század hibás elvárásainak: ha szerelmes vagy, gondoskodó és szerető társra találtál, akkor ne halogasd beteljesíteni saját boldogságodat!